Álmok
„Érzed, hogy amit teszel rossz? Ismered a fájdalmat? Félsz a haláltól? Kényszert érzel az erőszakra? Tudod a nevem? Bántani akarsz? Találj meg!”
Egy tükör előtt álltam. Láttam magam benne, de hátulról, egy tükör előtt, de a tükörben ugyan ez volt, még egy tükör és még egy én, és még egy tükör és még egy én, és még egy tükör, még egy… A kép hirtelen megváltozott, egy szőke lányt láttam, arcát eltorzította a félelem, de mégis inkább dühösnek tűnt. Szemöldökét
felhúzta, majd gonoszul felnevetett, éreztem megremegek. Egy cetlit dobott elém, ám én még mindig őt néztem, félelmet sugárzott magából és én még jobban reszkettem. Nem mozdult, ezért lenéztem a lapra.
„Érzed, hogy amit teszel rossz?”
- Mit tetszek? –kérdeztem remegőhangon.
Nem mozdult, csak a lapot nézte, újra lepillantottam. A lap nem változott, csak a rajta lévő írás.
„Bántani akarsz!”
- Nem akarlak. –próbáltam meggyőző lenni, de a félelem elűzte szavam hihetőségét. Próbáltam a szemébe is nézni, hogy a fájdalmon kívül, mást is lássak, de sikertelen volt. Elkaptam tekintettem, mert éreztem, valami a pillantásától, elkezd bennem égni, erősödött és erősödött, de rájöttem, mit akar, és magam elé néztem a cetlire.
„Kényszert érzel az erőszakra?”
Megszűnt az égés, így megrázta a fejem, de már féltem, hogy visszatér belém, ezért nem néztem rá, és nem is szólaltam meg. Láttam, ahogy a lapon megváltozik az írás az újabb kérdésre vagy vádra.
„Félsz a haláltól?”
Nem tudtam erre, hogy feleljek. Ha azt mondom, igen megkínoz, mert gyöngének tart?! Vagy, ha azt mondom, hogy nem akkor azért, mert hazudok?!
- Tőled félek. –válaszoltam az igazat.
Az égés úgy csapott le, mit a tornádó, elsöpört mindent, és mindenkit. Testem megfeszült, kézfejem ökölbe szorult, fogaimat összeszorítottam, zihálva rázkódtam, de az égés nem csillapodott. Belülről, kifelé, haladt, belső szerveimet porrá égetve terjedt, de az égett részeken, sem múlt el a fájdalom, sőt inkább felerősödőt.
- Hagyd abba! –ziháltam. – Hagyd abba!
Szemeim becsukva tartottam, de egy pillanatra kinyitottam és láttam a lapon, hogy a kérdés vibrál, mit, ha csak ordítaná. Azt akarja, hogy válaszoljak.
- Igen… félek tőle. –A fájdalom nem hirtelen, de kezdett elpárologni, felpillantottam, ő most az egyszer megmozdult, de csak azért, hogy mosolyogjon. Összeráncolta szemöldökét, mérgesen bámult, majd a szinte majd nem eltűnt égés felerősítette. Nyögtem egyet, de magam elé néztem.
„Ismered a fájdalmat?”
Majd nem felnevettem keserűségemben. Hogy ismerem-e? Épp az előbb kínozott meg. De nem akartam viszontérezni a belső tüzet, így csak bólintottam. Halottam, hogy mosolyog. Megint, mi olyan rohadt vicces? Erre felmordult és éreztem a lángokat, most nem fájt, de a puszta gondolata is kínozott. Újra láttam a lapon lévő betűk felcserélődését és vártam, hogy kirajzolódjon az újabb kérdés.
„Tudod a nevem?”
Reflexből válaszoltam rá, belese gondoltam, hogy ez tüzet vonhat maga után: - Honnan tudnám? –Talán bölcsebbnek kéne lennem ilyen helyzetbe, de sosem voltam az, és nagyon úgy látszik, eztán se leszek. Vártam, hogy újra lecsapjon, de nem tette. A cetlire néztem, mert rá nem mertem, de nem változott rajta sem…
„Tudod a nevem!”
Csak a vége, ezt már nem kérdezte, hanem kijelentette. De honnan tudnám? Nem ismerem.
- Nem tudom.
Vártam a kínszenvedést, de helyette, csak elsötétült a kép és újra ott álltam a tükör előtt, de most, csak egy tükör volt, és csak egy én. Ám hirtelen az arcom megváltozott, majd a hajam és az egész testem is, s már nem én voltam, hanem ő. Én, ő. Én, ő. Visszatért elém ugyanúgy, mint, ahogy nem régen voltunk. Most ránéztem, bele a szemeibe. Felismertem mit akart ezzel.
- Destiny? –kérdeztem hitetlenkedve.
Nem mozdult, még csak nem is mosolygott, elkaptam tekintetem és magam elé helyeztem az ölembe lévő cetlire.
„Találj meg!”
Felkaptam a fejem, mert rothadást éreztem, penészt és egyéb undorító dolgokat, de amikor a lányra néztem az arca leesett és óriási férgek másztak ki belőle. Rám is potyogtak, sikoltozni akartam, de nem találtam hangomat, a tűz újra elkezdett égetni, ám újra magam előtt láttam a sok tükröt és önmagam. A tűz elviselhetetlenül égetet, a férgek, amik immár beterítettek, harapdálni kezdtek, a testem megfeszült, fogaimat összepréseltem. A kínzást már csak az tette teljessé, hogy kések repültek a gyomromba, fel akartam ismét kiáltani, de nem jött hang. A pengék ekkor önmagukat megforgatták, majd minden elkezdett remegni, de talán csak én rázkódtam, ezt nem tudtam megállapítani. Már majd nem a halállért könyörögtem, mikor végre megtaláltam a hangom és vad sikoltozásba kezdtem. Nem könnyítetett fájdalmamon, de legalább tettem valamit. Egy gonosz kacajt hallottam és hirtelen minden megszűnt, minden eltűnt, elsötétedett, nem láttam semmit a vak sötétbe. Ám hirtelen bevilágított valami, egy fénygömb, nem lámpa, valami természetes… a hold.
- Ébredj! Destiny, ébredj fel! –felpattantak szemeim. De egyszerre minden el is homályosult. Könnyekben úszott, csak elmosódott foltként láttam Sam arcát, de olyan erősen húztam magamhoz, ahogy csak tudtam.
- Félek. Meg akar ölni. –hisztérikus oktávomtól, nem távolodott, inkább átölelt.
- Ssh. Nincs semmi baj, csak álmodtál. Csak álom volt.
- Nem, nem… - reszkettem. -… ez nem álom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése