Rêveur - Elszakadás

Elszakadás

Továbbadott Biztonság

II.

Kanyargós völgyeken gurultunk keresztül, erdők suhantak el mellettünk. Még hét óra is alig múlt, mégis a buszon minden felől vidám beszámolókat lehetett hallani. Az ablaknál ültem, néztem ahogyan rohan a táj vissza, a kiindulópontunk felé. Nettie mellettem már is sms-ezett legújabb távkapcsolati célpontjával, Adammel. Mivel amíg én Krissel leléptem arról a bizonyos házibuliról, ő rábukkant a szőke hercegére azon a partin. Az út első fél óráját végig fecsegte róla, majd látva hogy máshol jár az eszem, inkább smseibe ágyazta magát. Mindig látta rajtam, ha nincs hangulatom valamihez, és most a fecsegéshez nagyon nem volt. El kéne-e mondanom neki a levelet, amit Krisnek hagytam az indulás előtt? Vagy a tegnap estéről részletesen beszámolni?
Egy pillanatra mosoly futott át az arcomon, ahogy a Krissel töltött időre gondoltam. Keserű, fájdalmas mosoly, ami után elemi erővel zuhant rám a fájdalom, amit a hiánya okozott – már most.
Próbáltam elűzni ezeket a gondolatokat, de hamar egy másik kérdés tört magának utat. Megosszam-e a legjobb barátnőmmel azt, hogy Kris a bátyja?

Bizarr, nemde? Eljövünk egy isten háta mögötti kisvárosba, ahol valami csoda folytán egy ilyen srácnál lakok két napig... Aki ugyanolyan intenzív, de mégis lágy arcvonásokkal, barna, enyhén mandulavágású szemekkel és majdnem olyan árnyalatú hajjal rendelkezik? Aki legjobb barátnőmet teljesen megérti.. és a nevetésük.. Tökéletes összhang. És nem mellékesen mindkettejük szülei meghaltak már sok évvel ez előtt.

Nem tudtam folytatni a gondolatmenetemet, eszembe jutott az a forró, szenvedélyes búcsú csókunk, tegnap estéről. Még csak tegnap lett volna? Olyan hihetetlen ezt felfogni. Amikor azt súgta nekem, hogy nincs mit veszítenünk? Tényleg így van? Vagy már is vesztettünk dolgokat?

Kitöröltem egy könnycseppet a szememből, majd nekidöntöttem a homlokomat a hűvös ablaküvegnek. A táj összefolyt, majd a hangok is elhalkultak.

.~*~.

Rockword – Állt nagy betűkkel a táblán. Minden más esetben azt mondanám, hogy végre itthon. De életemben először, inkább máshol lennék. Más valakivel.

A busz perceken belül begördült az iskola hatalmas parkolójába. Rengetegen voltak ott, akik várták haza a gyerekeiket, testvéreiket, barátjukat, vagy... vagy barátnőiket. Hamarosan én is megpillantottam Anyáékat, közvetlenül mellettük pedig Shane-t. Láttam, hogy szemével már engem keres.

- Segíts ezt levenni! - kért Nettie kibillentve a leskelődés nyugalmából.

Csak percek múlva sikerült lejutnunk a buszról. Nettie után szálltam le, de alig ért földet a lábam, valaki máris a karjaiba zárt. Erős karok fonódtak körém, és örömteli szavakat suttogott a fülembe az illető.

- Hiányoztál, Hercegnőm! - Gombócot éreztem a torkomban. Nem tudtam mit mondani Neki. Könnyek gyűltek a szememben. - Mi a baj? - tolt el magától gyengéden.
- Shane... Én csak... - hirtelen anya ölelő karjai álltak közém és a döbbenten figyelő Shane közé.
- Heidy! Olyan jó, hogy újra itthon vagy! - Bólintottam, amivel nyugtáztam a szavait, és még szorosabban fontam a karjaimat anya nyaka körül.
- Jól érezted magad? - csak bólogattam, még mindig nem tudtam megszólalni. Pillanatokon belül Nett is megjelent, felszerelkezve a csomagjaival.
- Hei, mi megyünk. Majd beszélünk. - elharapta a mondatot, majd halkabban, hogy csak én halljam folytatta – El kell mesélned mindent! Mi történ közted és...
- Csitt már. Majd beszélünk. - Öleltem meg futólag, majd hátat fordítottam neki és a csomagjaimért mentem. Mélyet sóhajtva kissé megborzongtam. Mennyi mindent kell tisztáznom magam körül, a tegnapi miatt, amikor – hogy az Ő szavait idézzem, nem volt semmi veszíteni valónk.

.~*~.

Szemerkélt az eső, mégis ugyan az a fülledt idő volt, mint napokkal ez előtt. Egy kissé kopott padon ücsörögtem a városi parkban és miközben Shane-t vártam, a közelben focizó kisfiúkat figyeltem, közben pillanatokként az órámra lestem. Még húsz perc volt, hogy Shane is megérkezzen, de muszáj voltam hamarabb elindulni, nem bírtam otthon tűrni a perceket. Egyedül... Így inkább a gondtalanul játszó gyerekekkel tereltem el a figyelmemet... Vagyis, csak.. próbáltam.

Megcsörrent a mobilom az ölembe pihenő kezeim között, így szinte azonnal felkaptam, meg sem nézve a hívó fél kilétét.

- Igen?

- Öhm.. Heidyvel beszélek? - kérdezte egy férfi hang a vonal túloldaláról.

- Hát, minden bizonnyal.

- Remek. Egyszerűen felismerhetetlen a hangod a telefonban, kislány! - Nevetett fel... Kris.

Az ajkamba haraptam. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy éppen a pasimat várom, hogy szakítsak vele, Ő miatta, bár lehetetlen, hogy valaha is rendes kapcsolatban együtt legyünk?

- Hei! Itt vagy?

- Ja, igen, persze.

- Minden rendben? - váltott lágyabb hangra.

- Nem tudom, Kris. Egyszerűen nem tudom. Minden annyira zavaros.
- Mi történt?

- Ezt most nem tudom elmagyarázni így telefonban. Annyira hiányzol. - Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, majd egy pillanatig megremegett az államon, végül a földre hullott. Majd követte őt egy másik, harmadik és így tovább. Pár nap ismertség alatt sikerült ennyire beleszeretnem, hogy feladjak egy viszonylag hosszú kapcsolatot, amikor tudom, hogy semmi esélyünk igazából összejönni?

- Tudod, én örülnék neki a legjobban, ha veled lehetnék.. - kissé megremegett a hangja a mondat alatt.

- Az jelen pillanatban nem biztos. - Már szinte csak suttogtam a szavakat. Annyi minden járt a fejemben. Bárcsak kitörölhetném az életemből Shane-t. De jobb lenne akkor bármi is?

- Kérlek mond el, mi történt!

- Majd beszélünk valamikor Kris! Most... Egyszerűen nem tudok. - zokogtam a telefonba. - Vigyázz magadra!

- Szeretlek! - hallottam még, de már késő volt válaszolni rá, hogy „Én is”, az ujjam a piros gombon pihent és már semmi nem hallatszott.

Hívás vége.

A kezembe temettem az arcomat és csak sírtam, hosszú perceken keresztül. Próbáltam összeszedni magam, de csak sokára sikerült. Három rövid dudaszót hallottam, mire felkaptam a fejem. A park melletti kövesúton Shane kocsija állt. Megtöröltem a szemem, majd elindultam felé.

- Szia. - köszöntem neki, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, így folytattam. - Figyelj, beszélnünk kell valamiről. Most.

- Te sírtál? - emelte fel az államat, hogy a szemébe kelljen néznem.
- Igen. - mondtam halkan.

- Mi a baj, Heidy?
- Nem itt kéne megbeszélnünk. Nem kíváncsi rá az egész park. Megtennéd hogy hazaviszel? Az úton meg tudjuk beszélni.

(Shane)

- Na, miről is akartál beszélni? - kérdeztem egy hosszúra nyúlt, néma perc után.

- Mióta hazajöttem, nem is igazán volt alkalmunk beszélni... - motyogta maga elé. Egy pillanatra ránéztem, majd vissza az úttestre.

- Ez tény. Talán történt valami, amit meg kell beszélnünk?

- Így is mondhatjuk. Hogy is kezdjem.. Ez mindkettőnknek igen nagy változást jelent, és egyáltalán nem tudom, hogy is lehetne a legjobb...

- Ugye nem vagy terhes? - bukott ki belőlem a legelső gondolat.

- MIVAN? Dehogy vagyok terhes! - emelte fel a hangját annyi tiltakozással, amennyi csak belefért.

- Jó-jó! Csak kellett a megnyugtatás.

- Megnyugodtál? - nézett rám – Most már folytathatom?

- Persze. Csöndben maradok, ígérem!

- Köszönöm, így is nehezen találom a szavakat. - rövid szünetet tartott, majd újból megszólalt. - Gondolom te is észrevetted, hogy ez így nem az igazi... És ez nem csak a két hét távollét miatt van. Már nem olyan mint régen... Az lenne a legjobb, ha az egésznek vége lenne. Mintha eltávolodtunk volna egymástól, és az már régen rossz... - meredt maga elé.

- De ugye, nincsen senki, aki miatt erre a döntésre jutottál? - vártam a válaszát, azt a megnyugtató „nem”-et. És csak vártam... Vártam...

- Sajnálom. - motyogta halkan, miközben valami, némán darabokra hullott bennem.

- Miért nem mondtad hamarabb? - Néztem rá. - Miért?

- Kérlek ne kiabálj velem!

- Mióta? - kérdeztem egy fokkal halkabban.

- Shane, vigyázz! - kiáltotta, mire az útra szegeztem a tekintetem, egyenesen a kocsi felé tartó oszlopra. Hiába tapostam a fékre, éreztem az erős csapódást, majd egy pillanatig minden sötét lett.

Sajgott a fejem, a kezeim és minden egyes porcikám. Kinyitottam a szemem, és lassan felfogtam, hogy még a törött kocsiban ülök. Rögtön próbáltam kiszabadítani magam, majd a 911-et tárcsáztam. 

Heidy felé fordultam, a nyakára tapasztottam a kezem, a pulzusát keresve. - Heidy! Hallasz? Ne csináld ezt. Kérlek, Haidy!
- Uram, uram, hall engem? - jött mellőlem egy női hang. A segélynyújtó nő próbált kapcsolatba lépni, a telefon túloldaláról. Rányomtam a kihangosításra, majd az utasításait követve próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt, amíg ide nem ért a mentő Heidy-hez.

Ha elveszítesz valakit, rájössz, mennyire is volt fontos számodra,
de igazán csak akkor érted meg, amikor még egyszer a szemébe nézel.

(Kris)

Sajgott a fejem és csak homályos foltok rémlettek a tegnap estéből, hasonlóképp mint már egy jó ideje. Szerencsére legalább tegnap délután sikerült igen józan állapotban felhívnom Heidyt...
Elöntöttek az emlékek a telefonbeszélgetés minden apró részlete tökéletesen tiszta volt. Mondhatjuk, hogy hetek óta az első tiszta képek...
- Kris! Ideje felkelni! Kész az ebéd, és már vagy hatszor hívtak reggel óta.
- Ki hívott? - kérdeztem kábán Aldától.
- A húgod. Velem nem volt hajlandó semmit sem megosztani, de azt üzeni, fontos. - nézett rám az ajtóból, miközben kimásztam az ágyból, majd a szélén ülve tárcsáztam Nettie számát.
- Végre! - kezdte üdvözlés helyett. - Már csomószor próbáltalak hívni...
- Térj a lényegre - egy pillanatra néztem csak fel, elkapva Alda pillantását, hozzátettem - ...kérlek.
- Tegnap... Heidy... Hogy is mondjam...
- Nettie, mi történt?
- Annyira sajnálom... - sírta a telefonba.
- De ugye nem... - képtelen voltam befejezni a mondatot. Még kimondani sem vagyok képes, mi lenne velem, ha Az igaz lenne...
- Egyenlőre még nem tért magához... Elég súlyos az állapota. - sikerült visszafojtania a zokogását - az orvosok nem tudtak még egyértelmű, biztató információkkal szolgálni... Bármelyik percben javulhat az állapota. - vagy rosszabbodhat, tettem hozzá gondolatban a legnagyobb félelmeim egyikét.
- Azonnal indulok. Muszáj vele lennem.
- Addig is, legalább te vigyázz magadra!
- Te is, Nett! Hamarosan találkozunk.
- Rendben. Szia. - majd letette a telefont.

.~*~.

- Hová akarsz te menni? - kérdezte Alda.
- Heidy... Kórházban van. Oda megyek.
- De hát Kris! Nem mehetsz el, csak így... - tiltakozott halkan.
- Mégis miért ne mehetnék? - keményen, szinte már csattantak a szavaim a pillanatnyi csendben. - Miért ne lehetnék azzal, akit szeretek? Miért ne segíthetnék áthidalni a húgomnak egy ilyen, nehéz időszakot? - csak nézett rám, némán, döbbenten.
- Kérlek Kris! Ne indulj el ilyen állapotban!
- Nem vagy az anyám, hogy bármit is megtilts nekem! - szinte ordítottam a szavakat. Látszott a fájdalom az arcán, a szemében, minden egyes könnycseppjében...
- Legalább... Kér-kérlek ne indulj el egy-egyedül... - szipogta, amint elhaladtam mellette. Levágtattam a folyosóra, majd pár lépéssel már a házon kívül is voltam. Belenyúltam a zsebembe, a kocsikulcsot keresve, de kellett pár pillanat, hogy ráeszméljek, a tegnapi buli után Adamnak adtam kölcsön, és még mindig nála van. Már szinte tárcsáztam is, közben fel-alá járkáltam a pázsiton.

- Igen? - szólt bele a túloldalon egy álmos hang.

- Kell a kocsim.

- Alig tíz perce keltem, Kris... Ne várd el tőlem, hogy a tegnap este után rögtön fitt legyek.

- Adam. Kell a kocsi! Most.

- Adj még tíz percet. Hová vigyem?

- A központban találkozunk. Haladj! - nyomtam ki a telefont. Minden másodpercet csupán hiábavaló vesztegetésnek éreztem, így azonnal indultam is.

Alig öt percre volt a találkozóhely, és persze hamarabb értem oda, mint Ad. Tehetetlenül ácsorogtam a járdán, mint valami idióta. Legszívesebben gyalog indultam volna el Rockwordba...

- Hé, Kris! - felkaptam a fejem, majd megpillantottam a túloldalon álló járgányomat.

Pár lépéssel már ott is voltam, majd miután Adam átült az anyósülésre, bepattantam a volán mögé.

- Mégis mi a franc van? Azt mondtad ráér a kocsi meg minden...

- Nett hívott. Heidy, kórházban van. - mondtam tömören, majd rátapostam a gázra.

- Ha már így kirángattál az ágyból, és épp Rockword felé száguldunk, beszámolhatnál erről az egész helyzetről, nem?

- Mármint? - kérdeztem, és akaratlanul is erősebben nyomtam a gázt. Csak egy rendőr el ne kapjon...

- Hát, ezt az egészet... Köbö annyit tudok erről a lányról, amennyit Nettie elmesélt. Mióta megismerted, kajak megváltoztál. Nem tudom, hogy ez jó neked és a körülötted lévőkkel, vagy sem?

- Vagyis most számoljak be minden egyes Heidyvel töltött percről?

- Hé, nyugi van, nem kell felkapnod a vizet! Hidd el, nem csak én furcsállom ezt az egészet...

- Alda uszított rám?

- Anyud? Egyáltalán nem.

- Nem az anyám.

- Mivan?

- Heidy hagyott egy levelet. Leírta egy sejtését, miszerint Nett... a húgom. - Ad csak hallgatott, valószínűleg őt is sokkolta az információ. - És Alda... ha ezt nem is erősítette meg, viszont azt finoman kiszedtem belőle, hogy az örökbefogadás az tényleg valós.

- Vagyis, akár az is igaz lehet, hogy Nettie a húgod?

- Akár.

Hosszú csend következett, és számomra egyre sürgetőbb lett, hogy mihamarabb odaérjünk. Adam végül felhagyott a kérdezősködéssel, megelégedett mára ennyi új információval.

Fellélegeztem, amint megláttam az egyszerű feliratot a táblán, ami egyértelműen hirdette, Rockwordbe érkeztünk.

.~*~.

- Kris! - pattant fel a húgom, amint észrevette, hogy közeledünk a hófehér folyosón

feléjük.

- Hogy van? - kérdeztem halkan, amint futólag megöleltem a lányt, de még mielőtt válaszolt volna, Adam karjai záródtak köré. Kissé elpirulva bontakozott ki az ölelésből, majd felém fordult.

- Még mindig ugyanolyan instabil az állapota.

- Eszméleténél van? - megrázta a fejét, majd óvatosan húzni kezdett a pár méterrel mögötte ücsörgő nő felé.

- Mary, ő Kris, akiről meséltem. Kris, ő Mary, Heidy édesanyja. - Gyors bemutatkozás után újra Hei állapota lett a téma.

- Súlyos sérülései vannak... - Nett közölte a tényeket, míg Mary könnyei folyamatosan záporoztak, amiért percenként elnézést kért, majd inkább kiment a kórház udvarára levegőzni egy kicsit.

- Be lehet... Bemehetek hozzá? - halvány mosollyal az arcán Nettie bólintott, miközben karját Adam derekára csúsztatta, aki gyengéden a karjaiba zárta őt.

Lassú léptekkel indultam el a kórterem felé, majd óvatosan lenyomtam a kilincset.

A szoba gyér berendezése egyértelműen kiemelte a középen fekvő ágyat, hófehér huzattal megvetve. Heidy mozdulatlanul hevert az ágyban, arcán nyugalom tükröződött. Leültem a két szék közül a hozzá közelebbire, majd óvatosan tenyerembe zártam a kezeit.

- Szia kislány! - szólaltam meg, de amint kimondtam, iszonyat hülyén éreztem magam. Nincs eszméleténél, hogy is hallhatna?

Végigsimítottam az arcának ép felén, óvatosan elkerülve a homlokán és arcának másik felén végigfutó sebet. Amint megérintettem a szemhéja egy pillanatra megrándul.

- Heidy, hallasz? - most már több értelmét láttam a beszédnek.
Vártam, hátha kinyitja a szemét, vagy megszorítja a kezemet... Vagy bármit! - Kérlek kislány! Ne hagyj itt- kezdtem újra, már már könyörögve.

- Az orvosok azt mondják, állítólag hall minket. - észre sem vettem, mikor jött be Nett, vajon mióta áll ott... Közelebb jött és ő is helyet foglalt a másik műanyag kórházi széken.

Megint megmozdult a szemhéja, mire egyszerre közelebb hajoltunk Nettel.

(Heidy)

Hiába szorítottam összébb a szemhéjamat, még mindig vakított a fény. Talán meghaltam, és ez az a bizonyos Fény? Sajgott a fejem, egy könnycsepp csördult ki lehunyt pilláim alól.
Ha meghaltam, miért érzek még mindig fájdalmat?
Mintha mögülem suttogott volna egy ismerős hang. Nem értettem hogy mit mond.
„Kérlek kislány! Ne hagyj itt” - újabb suttogás, amit már sikerült felfognom.
- De... - nem jött ki hang a torkomon. Válaszolni akartam, bárki is akar kirángatni a nyugtató sötétségből. Nem akartam a fényt, maradni akartam a súlytalan feketeségbe.

„Az orvosok szerint hall minket.” - Akkor mégsem halhattam meg. Kezdett szétáradni a testemben a fájdalom. Szólni akartam, kiabálni, hogy nem akarok visszatérni oda, ahol csak fájdalom van. Itt akarok maradni! Itt jó lenni.

„Figyelj!” - kezdte egy női hang. Még hozzáfűzött valamit, de nem annyira foglalkoztatott a mondanivalója.

„Heidy? Heidy...” - ismerős hang csendült fel. Csak a nevemet suttogta, mégis nagyobb hatással volt az egész lényemre, mint bármilyen kérlelő monológ vagy Isten tudja mi.

Csak ő volt a lényeg, hasított belém a felismerés. Vissza kell mennem oda. A fájdalomba. A valóságba. Hozzá.

(Kris)

- Figyelj! - bökött oldalba Nett. - Ébredezik?
- Heidy? Heidy... - kezdtem bizonytalanul, miközben szorosabban fontam ujjai köré a kezeimet. - Kris... - motyogta halkan, mégis megkönnyebbülve lélegeztem fel. Egyszerűen csak az, hogy a nevemet mondja, már örömet okoz.
Vagy talán a tudat, hogy nem csak nekem van ennyire szükségem rá, hanem neki is rám?
- Itt vagyok. - hajoltam közelebb hozzá, de már csak halk nyöszörgésre futotta tőle, majd még éreztem egy gyenge kis nyomást az ujjaimon, és újra visszacsukódtak a szemei.
Óvatosan végig simítottam a haján. Valami nedvességet éreztem az arcomon, miközben egy apró könnycseppet töröltem ki Hei szeme sarkából is.
- Öhm... Én... Szólok az orvosnak. - csak bólintottam Nett szavaira. Legszívesebben zokogtam volna, ott, a kórházi ágy mellett, ahol a húgom legjobb barátnője feküdt, aki abban a pillanatban mindennél többet jelentett nekem.

.~*~.

Orvosok haladtak ki-be a kórterembe, persze egyik sem volt hajlandó tájékoztatni az állapotáról... Mary is visszatért, nehezen, de küzdött a könnyeivel.

Végül egy orvos lépett oda kis társaságunkhoz.

- Mrs. Renov!

- Igen? Hogy van Heidy?

- Az állapota jelenleg stabil, be lehet hozzá menni, ha gondolják, de sok pihenésre van szüksége!

- Köszönjük. - ránk nézett Mary, mire Nett bátorítóan rámosolygott.

- Menj be hozzá! - Mary pár lépés múlva eltűnt az ajtó mögött.

- Nett... - fordultam a húgom felé. - Pontosan hogy történt ez az egész? - Hirtelen inkább a cipőjét fixírozta, de végül is csak belekezdett az egészbe.

- Nem tőlem kéne ezt az egészet hallanod...

Nem tudom mennyi idő múlva jött ki Mary. Talán csak percek voltak, nekem óráknak tűntek. Próbáltam befogadni az egész történetet, amit Nettie mesélt. Az egészben a legfurcsább az volt, hogy egyáltalán nem voltam dühös Heidyre, egyedül ennek a Shane-nek a felelőtlensége miatt éreztem haragot. Nem érdekelt, hogy ő hívta ki a mentőt, egyáltalán nem kellene itt lennie Hei-nek, és a baleset sem ő miatta volt. Csakis Shane-t tudtam felelősségre vonni.

Gondolataimból Mary hangja zökkentett ki.

- Kris! Azt kéri, hogy menj be hozzá! - felpattantam a székről, azonnal elindultam, mintha kötéllel húznának befelé a kis szobába.

- Szia – próbált feljebb ülni, amikor beléptem.

- Hogy vagy? - kérdeztem, majd – aznap másodjára – leültem a műanyag székre.

- Hát, úgy érzem, voltam már jobb állapotban is. - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. Végigsimítottam a kezén.

- Hogy kerülsz ide?

- Nett mondta, hogy mi történt. Tudnom kellett, hogy vagy. Hát ide jöttem. - apró köröket rajzoltam a kézfejére...

- És... Mennyi mindent tudsz a balesetről? - kérdezte halkan. Nem nézett a szemembe. A kezünket figyelte, míg a válaszra várt.

- Tudok Shane-ről. Tudom, hogy történt a baleset. Hogy miért voltál ott a kocsiban, vele. - Könnyek csordultak ki a szeméből. - Esetleg van még valami, amit nem tudok? - túl sok éllel bukott ki belőlem a kérdés. Nem így akartam rázúdítani az egészet, de már mindegy volt.

- Sajnálom... - szipogta. Nem tudtam mit mondani rá, hisz nem rá haragudtam. Óvatosan érintettem ajkaimmal az övét, mire egyik kezét a nyakamra helyezte, mire bátrabban csókoltam. Benne volt minden fájdalmunk, sajnálatunk és megbocsájtásunk, féltés, és vágyakozás. Lassan húzódtam el, ahogy lehullott a nyakamról a karja. Hosszú ideig lehunyva tartotta a szemét.

- Pihenned kell. - jegyeztem meg halkan.

- Ne hagyj itt! Kérlek... - nézett fel rám.

- Itt vagyok, és itt is leszek melletted. - keze szorítása enyhült, szemeit újfent becsukta.

Egész este mellette voltam, ahogy ígértem neki. Nett úgy tizenegy óra felé hazavitte Maryt, azzal a címszóval, hogy muszáj pihennie. Rám is rám fért volna, de nem bírtam aludni. Csak a párna szélére hajtottam a fejemet, Hei arca mellé, de egy pillanatra sem hunytam le a szemeimet.

Az orvos többször is bejött, kisebb vizsgálatokat végzett el. Már elmúlt éjfél, amikor már egyértelműen megállapítható volt, hogy Hei-nek magas láza van, rosszabbodik az állapota. Az ápolók figyelték Heidy minden mozdulatát, rezzenését. Gépekkel pakolták körül az ágyát, melyek halkan zúgtak, megnyugtatóan, hogy egyenlőre még minden rendben van. Megígértem neki, így az orvos kérésére sem hagytam magára.

Megmozdította a markomba zárt ujjait. Felegyenesedtem, még éppen láttam, ahogy kinyitja a szemeit. Köhögni kezdett, alig kapott levegőt. Megnyomtam a hívógombot, amire egy nővér sietett be.

- Kérem, álljon kissé hátrébb. - szólt hozzám, közben csak Heidy-vel volt elfoglalva. Nem tudtam, mit csinál vele.

- Hol van dr. Salsbury?

- Éppen műtétet vezet. Most nem tud idejönni. - válaszolta, amivel el is intézte az egészet. Gyógyszereket adott Heidy-nek, majd távozott a szobából, mintha ez mindennapos eset lett volna.

Hei kimerülten feküdt a párnák között, egész sápadtan festett. Aggódtam érte.

- Kris...

- Itt vagyok. Ültem vissza a székbe, az ágya mellé.

- Kérhetek valamit tőled? Megteszed a kedvemért?

- Hei... Tudod hogy mindent megteszek érted.

- Sze...szeretném látni a napfelkeltét...

- Most? - ránéztem az órára, fél öt volt, a nap hírnökként egy két fénysugárral már kezdte festeni a hajnalt.

- Kérlek... - odahúztam a széket az ablakhoz, majd kis bajlódás után a gyenge, takaróba tekert testét az ölembe húztam. A fejét a mellkasomnak döntve figyelte a csendes várost.

- Köszönöm.

- Miért fontos ez a napfelkelte? - kérdeztem, közben a haját simogattam.

- Csak szeretném látni... még egyszer... utoljára.

- Ne mondj ilyet! Látni fogod még ezerszer!

- Félek... - suttogta, miközben könnyek áztatták gyönyörű arát. - Félek.. hogy nem vagyok elég erős hozzá... Hogy legyőz a fájdalom.

- Erős vagy kislány! - gyenge mosoly suhant át az arcán.

- De.. nem elég erős... - fúrta bele az arcát a pulcsimba erőtlenül.

- Szeretlek – súgtam bele a hajába és szorosabban fontam köré a karjaimat.

Utat törtek maguknak a nap első sugarai, bevilágítva a nyugvó várost. Elmúlt a sötétség, a nap diadalmasan ragyogott be mindent.

Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.

Nyár vége volt, de az időjárás nem ezt tükrözte. Olyan, mintha a saját érzéseimet tükrözné. A fű sárgán kiégett a parknál – egészen ide lehet látni, itt viszont a fű zöld volt, teli élettel. Csak én nem érzem ezt.

Megfagyva. Nagyjából ezzel a szóval lehetne jellemezhette a szívemet. Alig pár napja történt az egész. Nem maradt velem. Itt hagyott. Elemi erővel tört rám a fájdalom, csak a gondolattól is. Nem akartam, hogy itt maradjak, egyedül, nélküle. Még az is jobb lenne, ha magával vinne, oda, ahová elment. Biztosra veszem, hogy ott jó neki. Ott boldog. És nem fáj neki semmi. Ott én is boldog lennék. Ott fent. De jó lenne nekem a pokol is, csak velem lenne.

Hűvös, szinte őszi szellő söpört végig a díszes sírok között. Senki nem volt a környéken, hisz ilyenkor még minden ember alszik. A nap is alig bújt elő a horizont mögül. Egy kósza sugara a fák, bokrok között a kőbe vésett névre esett. Ott térdeltem az egyszerű sírkő mellett, a rengeteg virágok még a hervadozás jelét sem mutatták, mégis napról napra gyűltek hozzá az újabbnál újabbak.

- Heidy... - suttogtam magam elé, bár magam sem tudtam mit akartam mondani. Az érzéseket, amik bennem halmozódtak egyszerűen nem lehetett megfogalmazni. A hiány, vágy, fájdalom szinte felemésztett, hincs nagyobb fájdalom, mint elveszíteni valakit, mielőtt igazán rádöbbennénk, hogy mennyit is jelentett nekünk.

Noémi - Pályázati felhívás!!!

Felhívás!!!

Pályázat a "My name is Hard" blogon!

Pályázat témája: Műfaj
Leírás: Dráma, Horror vagy Science fiction (Sci-fi). Az adott műfajhoz hűen várom a Novelláitokat. Dráma - ugye nem csak a tragikus történetek lehetnek, a dráma az érzelmek, érzelemdús sztorikat jelenti. Öröm, bánat, keserűség, melegség, vidámság, fájdalom, szerelem, halál... stb.
Horror - mindenki látott már horror filmet, ha nem is végig, de valameddig biztosan. (Ha nem, tessék megnézni, mert egészséges félelemmel telít el, ami létfontosságú az élethez.) A horror filmek barátokkal pedig a legjobb vígjátékok szoktak lenni. Azt várom tőletek, hogy féljek miközben olvasom a novelláitokat. Felhívnám a figyelmét, annak, aki ezt a műfajt választja, hogy nem muszáj undorítónak lenni a történetnek, ahhoz, hogy libabőrös legyen az ember, ha nem érted ezt, hogyan értem. Nézd meg az Átok valamelyik részét. Sokat segít!
Science fiction (Sci-fi). Már előző pályázatom résztvevőinek elárultam, hogy élek halok ezért. Évek óta keresek egy igazán jó Sci-fi könyvet, melyben benne van a jövő ugye természetesen, cseppnyi romantikával és ármánnyal fűszerezve. Nagyából ezt meg is találtam Az éhezők viadala című mű formájában, de azért még mindig nem tökéletes. Jó Sci-fit úgy lehet írni, hogy elképzeled mindezt és megszorzod még hárommal.
Nincs megszabva milyen hosszú legyen. A novella az novella, rövid, tömör, lényegre törő mégis kidolgozott, művészi. Annyit kérek ne harminc oldalt küldj, de nem zavar, ha tíznél több lesz.

Jelentkezési idő: október 23-ig. Kommentben lehetséges, névvel (elég a blogos név), korral, email címmel és a választott műfajjal.

Beküldési határidő: október 23-ig. Egy kis Nemzeti Ünnep :)
A pályaműveket noemi.frendz@hotmail.com-ra várom. Ha akarod képet/ket is küldhetsz a novellával.

Jelentkezni harmincadika után is lehet még egészen a beküldési határidőig, csak azért szeretném tudni, hogy mégis hány emberre számíthatok.

Egy kérésem lenne, ha jelentkezel a pályázatra, tedd, ki a blogodba a linket, hogy többen megismerjék és jelentkezzenek. Képeket találsz a "Műfaj novella pályázatom" fejlécfül alatt. Nyugodtan elviheted őket.

A zsűri, most csak én leszek, maximum még a bétám véleményét meghallgatom. Viszont közönségdíjas is lesz, akit ti fogtok megszavazni, vagy azokból, akik a másik két témában alkottak (filmcímek, Hard novella) vagy az összesből, amit beküldtök, ez azon múlik mennyi olyan novella érkezik be, ami nem a műfaj kategóriában íródott. A nyeremény ugyanúgy oklevél és emléklap. (Lehet, hogy változik) Sajnálom, de hát válság van és lesz újra, de úgy érzem az eszmei értéke sokkal nagyobb, mint valami tárgyacskának.


Köszönöm előre is azoknak, akik részt vesznek és jó szórakozást, szerintem fantázia mozgató témát választottatok. :D

Noémi

Bogíí - Álarc nélkül

Álarc nélkül

Csendesen, magabiztosan lépdelt végig a folyóson, mintha nem mardosná belülről semmi, miközben mögötte diáktársai összesúgtak. Néha-néha elkapott egy-egy mondatot, félmondatot. Mindegyik arról szólt, hogy senkit sem enged közel magához. „Senkit sem szeret” – kúszott a fülébe a mondat. „Nem ismeri senki”s még pár hasonló félmondatot csípett el. Mennyire nincs igazuk. – gondolta. – Senkihez nem ragaszkodott még ennyire, senki sem értette meg úgy, mint ő. De nem törődött a háta mögött sugdolózó tömeggel, egyenesen az osztálytermébe igyekezett, hogy elő tudjon készülni az órára. Közben mosolyogva integetett a barátnőinek, s akiket ismert az iskolában. A teremben mindenki hangosan beszélt, alig lehetett hallani, hogy mit mond a másik, de amikor kinyílt az ajtó és a lány belépett, fagyos csend telepedett a diákokra. Már rég nem érdekelte őt, hogy mit gondolnak róla mások, csak magában akarta tartani a fájdalmat. És sikerült is neki… legalábbis az iskolában, mások előtt. Senki sem érdeklődött „hogy léte” felől, kíváncsiak voltak persze, de senki sem annyira, hogy rákérdezzen. Szó nélkül sétálta a helyére, de azt üresen találta. Körbe nézett az osztályban, de sehol sem találta. Pedig most rá volt szüksége, egy olyan emberre, aki eltereli a gondolatait és a műmosoly helyett igazit csal az arcára. A tömeg felocsúdott, s tovább beszéltek. A lány elővette a pakkját és a könyvét olvasta. Nem igazán figyelte az ajtó nyílását és csukódását, de amikor a székek hangjukat adva arról, hogy kitolták őket, felpillantott. Meglátta a történelem tanárt és gyorsan felállt. Egyik órára sem tudott figyelni, s álarcát nehezebb volt fenn tartani, mint képzelte. Teljesen kiment a fejéből, hogy egész nap találkozni fog vele, de amikor csak tekintetük találkozott, mosolyogva intett neki. A fiú arcán nem látszott semmi érzelem, nem szenvedett. Vagy nem érzett semmit, vagy igazán jól titkolja, hogy neki is fáj. Ő az utóbbiba reménykedett. Nem akart rosszindulatú lenni, de minden könnyebb lett volna a számára, ha fiú is éppen annyira szenved, mint ő. Aztán a nap hamar eltelt. Semmit nem csinált délután, csak a tükör előtt ült és az álarcot tökéletesítette. Nem akarta megmutatni, hogy nem csak egy gép, még ha úgyis tűnik, de félt. Elment letusolni, de tudta, hogy a víz nem mos el semmit, a fájdalmat nem enyhíti. Majd húsz perc után vizes hajjal lépett ki a kabinból. Hajáról a hátára folyt a víz, végig barangolva meztelen testét. Magára csavarta a névre szóló törölközőjét s visszaindult a szobájába. Az ágyára vetette magát. Vizes haja szétterült a párnán, és ő csak a plafont bámulta. Visszaemlékezett azokra a csodás napokra, éjszakákra, amiket a fiúval töltött. Emlékezett, hogy hogyan becézgette a fiú az ő testét, milyen odaadóan csókolta, s a vágyat is, mely mindkettőjükben égett. Ezekre a gondolatokra szemébe könnyek gyűltek, s sebesen folytak végig arcán. Az egész délutánjának nehéz munkája másodpercek alatt tönkre ment. Az álarc, amit felépített leomlott. Sírva emelte maga elé a kis tükrét, és figyelte benne saját magát, de most már álarc nélkül. Ezt a rengeteg könnyet akarja elrejteni ismerősei elől, az álarc nélkül senki sem láthatja. Visszadőlt a párnára a tükröt az éjjeliszekrényre rakta, s tovább zokogott, majd szépen lassan álomra szenderült.

Bogíí - Halálos gyönyörűség

Halálos gyönyörűség

„Az ember elfuthat valaki elől, akitől fél, és megpróbálhatja legyőzni azt, akit gyűlöl. (...) Ám ha végtelenül szereted azt, aki végezni készül veled, nem marad választásod. Hogyan menekülhetnél meg tőle, hogyan küzdhetnél ellene, amikor azzal ártasz a szeretett lénynek? Ha nincs más, amit Őneki adhatsz, mint az életed, hogyan foszthatnád meg tőle?”

Ezt a bulit nem hagyhatom ki – győzködtem magam a tükör előtt. Nem néztem ki rosszul, sőt már mondhatni gyönyörű voltam. De különösebben kedvem a bulizáshoz sohasem volt. De megígértem Anne-nek, hogy ott leszek, de csak is az ő kedvéért. „ Nem mindennap lesz az ember tizennyolc éves” – ezt a mondatot hallottam tőle mostanában mindennap legalább ötvenszer. Jól tudja, hogy nem szeretek eljárni itthonról. Nincs sok értelme, ha az ember egyedül tölti a tizennyolcadik születésnapját, pasi nélkül. Félreértés ne essék, nem csak pasira van szükségem. Hanem szerelemre. Az életem akkor lenne tökéletes. Barátok, család, egyetem – mert hál’ istennek felvettek oda, ahova menni szeretnék – és a szerelem. Anne szerint a legjobb út, ami kivezet az én búskomor állapotomból, az a buli. Hát ez a kérdés eléggé foglalkoztat engem, hisz kik azok, akik bulizni akarnak azok után, hogy a barátjuk, akiért annyira oda voltak, dobta őket? És nem is személyesen, hanem SMS -ben. De azt hiszem, nem is szomorú vagyok miatta, hanem mérges. Hogy mer SMS –ben szakítani? Nem is embernek számít az ilyen. És igazából, nem is azért nem megyek, mert nincs nagyon kedvem. Inkább egy megérzés, ami arra késztet, hogy mondjam le valami betegségre hivatkozva. Elsöpörtem ezt a gondolatot, ráfogtam arra, hogy ez nem szervezett buli, ahol csak a barátaim lesznek, hanem olyan „mindennapos”, ahol valószínűleg ő is ott lesz, és én nem akarok találkozni vele. Mert félő lesz, hogy kikaparom a szemét.

-  Azt hiszem, már humorérzékem sincs. Hát ideje indulnom – sóhajtottam. Lementem az emeletről, felvettem a ruhámhoz passzoló kényelmes balerina cipőmet.

-  Anya elmentem – szóltam be a konyhába mielőtt még elmentem volna.

-  Jaj, kicsim. Fantasztikusan nézel ki. Érezd jól magad.

-  Igyekszem. Szia – elköszöntem és mielőtt kiléptem volna az ajtón, belenéztem még egyszer a hatalmas tükörbe. Barna hajam göndören omlott a vállamra. Napbarnított bőröm csillogott a krémektől. A piros ruhámhoz egy egyszerű, sima fekete legginget vettem fel. Nyakamon és csuklómon fekete ékszerek voltak. Remélem nem nagyon kihívó – reménykedtem és gyalog elindultam a buli helyszínére. Csak kétutcányira volt a törzs helyünk, melyet minden szombat este megtöltött a mi kis bandánk, és gyalog alig tizenöt perc alatt oda is szoktam érni. Lépéseim akaratlanul is lassulni kezdtek, ahogy kezdtek kirajzolódni a club vonalai, majd közelebb érve a fények egyre ragyogóbban villogtak. Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt. Mélyeket lélegeztem, majd beléptem rajta. Eddig fel sem tűnt, de most ahogy beléptem észrevettem, hogy a zene egyáltalán nem úgy szól, ahogy ilyenkor mindig. Csak halkan, s az egész hely kihalt. Lassan, kacskaringózva haladtam az asztalok között a helyünk felé.

-  Boldog születésnapot! – kiabálta hirtelen rengeteg ember, akik csak úgy körülöttem teremtek. Ha olyan érzelgős lettem volna, most elkezdek bőgni, de ez sohasem ment.

-  Nagyon köszönöm srácok – mosolyogtam kedvesen rájuk. Majd hátulról valaki megragadta a karomat és ellenkező irányba kezdett húzni engem. Kirángattam kezemet az ujjai közül és megtorpantam.

-  Ne csináld már Lau.

-  Köszönöm An, hogy szóltál. És mégis hova megyünk? – kérdeztem és addig eszem ágában sem volt elmozdulni onnan, amíg el nem mondja.

-  Ez csak egy meglepetés volt a többi vendégtől, a mi bulink a másik teremben van és meg kell ismerkedned valakivel.

-  Azt hittem mindenkit ismerek, akit te is.

-  Én is csak most találkoztam vele. Nekem nem a zsánerem, de biztos vagyok benne, hogy pontosan neked való.

-  Anne, kérlek, tudod, hogy…

-  Nem azt kértem, hogy legyél belé rögtön szerelmes. Csak azt, hogy ismerkedj meg vele. Meg tudod tenni?

-  Azt meg – sóhajtottam.

-  Akkor irány fel – és tovább húzott maga után.

És mint mindig, Anne-nek megint igaza volt. A buli fergetegesre sikerült és a srác sem volt semmi. Pont úgy nézett ki, mint ahogy az igazit képzeltem el magamnak. Magasabb nálam, igaz nem sokkal. Szökésbarna haja nem is hosszú és nem is sünis rövid volt, neki nagyon jól áll. Szeme gyönyörű barnában pompázott, de soha sem az vonta magára a figyelmemet, hanem a hamiskás mosolyra húzódó csábító ajkai.

-  Laura, bemutatom David-et. David, ő itt a legjobb barátnőm, Laura, akiről meséltem. Ismerkedjetek – nyomta meg a szót és rám mosolygott – nekem más dolgom van. – és ott hagyott minket kettesben.

-  Téged még soha sem láttalak itt. Most költöztél ide? – kíváncsiskodtam.

-  Átutazóban vagyok jelenleg, nem sokáig maradok – felelte sejtelmesen.

-  Értem. És jártál már itt?

-  Párszor, de egyik sem volt még ennyire jó. Felkérhetlek táncolni?

-  Igen – válaszoltam és elindultunk mi is a tömeg közé táncolni. Lassan sétáltunk el-elkerülve az éppen felénk táncoló párokat, majd a terem közepén maga felé fordított és szorosan magához húzott. Alig ismertem mégis feltétel nélkül bíztam benne. Belesimultam karjaiba és úgy összebújva lépkedtünk végig jó pár számot.

-  Nincs kedved kimenni? – kérdezte, fejével a hátsó kijárat felé intett.

-  De mehetünk – mosolyogtam rá.

-  De előtte nem innál valamit? Amióta megérkeztél úgy láttam, hogy semmi folyadékot nem ittál. Még a végén összeesel.

-  Csak azért lehetett, mert melletted mindenről olyan könnyen megfeledkezem – pirultam el zavaromban.

-  Akkor mit hozhatok?

-  Egy vodka-narancsot kérek.

-  Persze, az alkohol – kacsintott rám. – Várj meg ott kint, mindjárt hozom az italodat – mondta és eltűnt a bárpult felé. Még pár pillanatig blokkolva meredtem utána, majd lassan elindultam az ajtóhoz. Ahogy sétáltam az utcán feltűnt, hogy esett az eső, s még mindig csöpög. Egy lágy szellő cirógatta meg a karomat és kirázott tőle a hideg.

-  Parancsoljon, hölgyem, az itala – nyújtotta át David a poharat.

-  Köszönöm. És te mit iszol? Egyáltalán elmúltál már tizennyolc éves?

-  Igen, már elmúltam. Huszonegy leszek pár hónap múlva. Felelve pedig a másik kérdésedre, tequila-t iszok.

-  Nem erős egy kicsit?

-  Tökéletes – mondta miután lehúzta, ami a poharában volt. Döbbenten néztem rá, majd én is kiittam a poharam tartalmát. Itt szolgálják fel a város legjobb vodkáját, és már iszom is egy ideje, de a torkom még mindig nem tudott hozzászokni. Még így is, naranccsal keverve, égette a torkomat. S újra kirázott a hideg.

-  Oh. Látom nem hoztál magaddal kabátot. Tessék, itt a zakóm.

-  Kedves vagy, de nem fázok – ellenkeztem.

-  Most ezt mondod, aztán holnap betegen kelsz fel. Tessék, vedd csak fel – nyújtotta át a zakóját. Beleegyezően sóhajtottam s engedtem neki, hogy felsegítse rám. És elindultunk sétálni. Letértünk a járdáról, rá a fűre. Éppen hogy nedves volt, de a lapos cipőm kezdett átázni még ettől a kis víztől is.

-  Nem mehetnénk a járdán? Vizes a fű és a cipőm is át fog ázni teljesen.

-  Mutatni szeretnék valamit. Hidd el, megéri. Pár perc és ott is vagyunk – ha akartam is, amint megpillantottam érzéki ajkait mindent elfelejtettem és már nem is tudtam tiltakozni. Nem hazudott. Alig sétáltunk tovább még öt percig, hamarosan megérkeztünk egy hatalmas fához, ami egy dombon volt és alatta terült el a város. Hirtelen az ég is sokkal tisztább lett. A hold fénye ragyogott be mindent, és látni lehetett a csillagokat is.

-  Kívánj valamit – suttogta a fülembe. Felnéztem az égre és egy hullócsillag szaladt át az égen. Bárcsak… - kezdtem, mert nem tudtam semmit sem kívánni. Rájöttem, hogy abban a pillanatban tökéletes az éltem. Megfordultam, hogy kísérőm barna szempárjába nézzek.

-  Most minden tökéletes, nem tudok kívánni semmit. Kívánj te – kértem. Felnézett a csillagra, lehunyta a szemét és halkan motyogott valamit.

-  Nos, kívántál?

-  Igen – bólintott.

-  És valóra fog válni?

-  Nem valószínű.

-  Miért? – döbbentem le.

-  Mert neked mindenhogy meg kell halnod – súgta maga elé meredve. Futni akartam, de a lábam fölbe gyökerezett. Meg kell halnom. Ki ő, hogy ezt mondja? És miért, most, hogy talán ő lehet az, akire eddig vártam?

-  Ki… ki… ki vagy… te? – sikerült eldadognom egy egyszerű kérdést.

-  Hát azt hiszem, a halál angyalának lehet nevezni, de nincs kifejezetten nevem.

-  És meg fogsz ölni? – nyeltem egy nagyot.

-  Nem pontos a meghatározás, de vehetjük úgy is.

-  És… és… és miért? – érezte, ahogy forró, sós cseppek szivárognak be ajkaim közé.

-  Mert ez a sorsod – ölelt szorosan magához. – Én sem szeretném. Hidd el, erre nem gondoltam. Nekem is nehéz, mert valami furcsát érzek itt bent a szívemben. Nem szeretném, de a feladatom – mondta meggyötört hangon. – Sajnálom- és végre, megkaptam azt, amit egész este vártam. Csodálatos ajkait az enyémhez érintette. Gyengéden csókolt, majd egyre mohóbb lett, többet és többet akart. S vele együtt én is. Egy egész hosszú pillanatra elfeledkeztem róla, hogy miért is van itt, de akkor és ott nem érdekelt semmi. Soha nem így képzeltem el a halálomat. Körülöttem mindenki öregen, fájdalommal halt meg, s én sem gondoltam másként rá. De most, hogy ő itt van új értelmet nyert a gondolat. Nem is olyan rossz a halál, ha a megfelelő személy öl meg, vagy a megfelelő személlyel halsz meg.

-  Ha te szolgáltatod ki mindenkinek a halált jobb nevet is érdemelnél, mint a Halál angyala – szaporábban vettem a levegőt a csókjától, s éreztem, hogy szívem rögtön megszűnik dobogni. Erőlködtem. Még nem. Addig nem, amíg el nem mondom a tökéletes nevet számára. – Halálos gyönyörűség – suttogtam elfúló lélegzettel. És már nem próbáltam meg elmenekülni a sorsom elől. Hisz mi mást kívánhatnék? Hiába akarnám az életemet, nem lenne értelme, ha ő nincs velem. Megtaláltam, de ha élnék, elveszíteném. Erre nem lennék felkészülve. Nem akartam mást, csakhogy karjai közt leljem a halált. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, leült a fatövébe és az ölébe húzott. Fejemet vállára hajtottam és vártam szívem utolsó dobbanását. David karjaival magához húzott és szorosan ölelt. Könnyeimmel teljesen eláztattam a pólóját, de nem a fájdalom könnyei voltak, sokkal inkább az örömé, hogy a karjában halhatok meg, hogy életem utolsó percét mellette tölthetem. – Halálos gyönyörűség – suttogtam még egyszer erőtlenül. Másodperc töredékéig éreztem ajkait a hajamon, majd lélegzetét, ahogy kimondta az utolsó szavakat.

-  Szeretlek, fent találkozunk.