Rêveur - Elszakadás

Elszakadás

Továbbadott Biztonság

II.

Kanyargós völgyeken gurultunk keresztül, erdők suhantak el mellettünk. Még hét óra is alig múlt, mégis a buszon minden felől vidám beszámolókat lehetett hallani. Az ablaknál ültem, néztem ahogyan rohan a táj vissza, a kiindulópontunk felé. Nettie mellettem már is sms-ezett legújabb távkapcsolati célpontjával, Adammel. Mivel amíg én Krissel leléptem arról a bizonyos házibuliról, ő rábukkant a szőke hercegére azon a partin. Az út első fél óráját végig fecsegte róla, majd látva hogy máshol jár az eszem, inkább smseibe ágyazta magát. Mindig látta rajtam, ha nincs hangulatom valamihez, és most a fecsegéshez nagyon nem volt. El kéne-e mondanom neki a levelet, amit Krisnek hagytam az indulás előtt? Vagy a tegnap estéről részletesen beszámolni?
Egy pillanatra mosoly futott át az arcomon, ahogy a Krissel töltött időre gondoltam. Keserű, fájdalmas mosoly, ami után elemi erővel zuhant rám a fájdalom, amit a hiánya okozott – már most.
Próbáltam elűzni ezeket a gondolatokat, de hamar egy másik kérdés tört magának utat. Megosszam-e a legjobb barátnőmmel azt, hogy Kris a bátyja?

Bizarr, nemde? Eljövünk egy isten háta mögötti kisvárosba, ahol valami csoda folytán egy ilyen srácnál lakok két napig... Aki ugyanolyan intenzív, de mégis lágy arcvonásokkal, barna, enyhén mandulavágású szemekkel és majdnem olyan árnyalatú hajjal rendelkezik? Aki legjobb barátnőmet teljesen megérti.. és a nevetésük.. Tökéletes összhang. És nem mellékesen mindkettejük szülei meghaltak már sok évvel ez előtt.

Nem tudtam folytatni a gondolatmenetemet, eszembe jutott az a forró, szenvedélyes búcsú csókunk, tegnap estéről. Még csak tegnap lett volna? Olyan hihetetlen ezt felfogni. Amikor azt súgta nekem, hogy nincs mit veszítenünk? Tényleg így van? Vagy már is vesztettünk dolgokat?

Kitöröltem egy könnycseppet a szememből, majd nekidöntöttem a homlokomat a hűvös ablaküvegnek. A táj összefolyt, majd a hangok is elhalkultak.

.~*~.

Rockword – Állt nagy betűkkel a táblán. Minden más esetben azt mondanám, hogy végre itthon. De életemben először, inkább máshol lennék. Más valakivel.

A busz perceken belül begördült az iskola hatalmas parkolójába. Rengetegen voltak ott, akik várták haza a gyerekeiket, testvéreiket, barátjukat, vagy... vagy barátnőiket. Hamarosan én is megpillantottam Anyáékat, közvetlenül mellettük pedig Shane-t. Láttam, hogy szemével már engem keres.

- Segíts ezt levenni! - kért Nettie kibillentve a leskelődés nyugalmából.

Csak percek múlva sikerült lejutnunk a buszról. Nettie után szálltam le, de alig ért földet a lábam, valaki máris a karjaiba zárt. Erős karok fonódtak körém, és örömteli szavakat suttogott a fülembe az illető.

- Hiányoztál, Hercegnőm! - Gombócot éreztem a torkomban. Nem tudtam mit mondani Neki. Könnyek gyűltek a szememben. - Mi a baj? - tolt el magától gyengéden.
- Shane... Én csak... - hirtelen anya ölelő karjai álltak közém és a döbbenten figyelő Shane közé.
- Heidy! Olyan jó, hogy újra itthon vagy! - Bólintottam, amivel nyugtáztam a szavait, és még szorosabban fontam a karjaimat anya nyaka körül.
- Jól érezted magad? - csak bólogattam, még mindig nem tudtam megszólalni. Pillanatokon belül Nett is megjelent, felszerelkezve a csomagjaival.
- Hei, mi megyünk. Majd beszélünk. - elharapta a mondatot, majd halkabban, hogy csak én halljam folytatta – El kell mesélned mindent! Mi történ közted és...
- Csitt már. Majd beszélünk. - Öleltem meg futólag, majd hátat fordítottam neki és a csomagjaimért mentem. Mélyet sóhajtva kissé megborzongtam. Mennyi mindent kell tisztáznom magam körül, a tegnapi miatt, amikor – hogy az Ő szavait idézzem, nem volt semmi veszíteni valónk.

.~*~.

Szemerkélt az eső, mégis ugyan az a fülledt idő volt, mint napokkal ez előtt. Egy kissé kopott padon ücsörögtem a városi parkban és miközben Shane-t vártam, a közelben focizó kisfiúkat figyeltem, közben pillanatokként az órámra lestem. Még húsz perc volt, hogy Shane is megérkezzen, de muszáj voltam hamarabb elindulni, nem bírtam otthon tűrni a perceket. Egyedül... Így inkább a gondtalanul játszó gyerekekkel tereltem el a figyelmemet... Vagyis, csak.. próbáltam.

Megcsörrent a mobilom az ölembe pihenő kezeim között, így szinte azonnal felkaptam, meg sem nézve a hívó fél kilétét.

- Igen?

- Öhm.. Heidyvel beszélek? - kérdezte egy férfi hang a vonal túloldaláról.

- Hát, minden bizonnyal.

- Remek. Egyszerűen felismerhetetlen a hangod a telefonban, kislány! - Nevetett fel... Kris.

Az ajkamba haraptam. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy éppen a pasimat várom, hogy szakítsak vele, Ő miatta, bár lehetetlen, hogy valaha is rendes kapcsolatban együtt legyünk?

- Hei! Itt vagy?

- Ja, igen, persze.

- Minden rendben? - váltott lágyabb hangra.

- Nem tudom, Kris. Egyszerűen nem tudom. Minden annyira zavaros.
- Mi történt?

- Ezt most nem tudom elmagyarázni így telefonban. Annyira hiányzol. - Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, majd egy pillanatig megremegett az államon, végül a földre hullott. Majd követte őt egy másik, harmadik és így tovább. Pár nap ismertség alatt sikerült ennyire beleszeretnem, hogy feladjak egy viszonylag hosszú kapcsolatot, amikor tudom, hogy semmi esélyünk igazából összejönni?

- Tudod, én örülnék neki a legjobban, ha veled lehetnék.. - kissé megremegett a hangja a mondat alatt.

- Az jelen pillanatban nem biztos. - Már szinte csak suttogtam a szavakat. Annyi minden járt a fejemben. Bárcsak kitörölhetném az életemből Shane-t. De jobb lenne akkor bármi is?

- Kérlek mond el, mi történt!

- Majd beszélünk valamikor Kris! Most... Egyszerűen nem tudok. - zokogtam a telefonba. - Vigyázz magadra!

- Szeretlek! - hallottam még, de már késő volt válaszolni rá, hogy „Én is”, az ujjam a piros gombon pihent és már semmi nem hallatszott.

Hívás vége.

A kezembe temettem az arcomat és csak sírtam, hosszú perceken keresztül. Próbáltam összeszedni magam, de csak sokára sikerült. Három rövid dudaszót hallottam, mire felkaptam a fejem. A park melletti kövesúton Shane kocsija állt. Megtöröltem a szemem, majd elindultam felé.

- Szia. - köszöntem neki, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, így folytattam. - Figyelj, beszélnünk kell valamiről. Most.

- Te sírtál? - emelte fel az államat, hogy a szemébe kelljen néznem.
- Igen. - mondtam halkan.

- Mi a baj, Heidy?
- Nem itt kéne megbeszélnünk. Nem kíváncsi rá az egész park. Megtennéd hogy hazaviszel? Az úton meg tudjuk beszélni.

(Shane)

- Na, miről is akartál beszélni? - kérdeztem egy hosszúra nyúlt, néma perc után.

- Mióta hazajöttem, nem is igazán volt alkalmunk beszélni... - motyogta maga elé. Egy pillanatra ránéztem, majd vissza az úttestre.

- Ez tény. Talán történt valami, amit meg kell beszélnünk?

- Így is mondhatjuk. Hogy is kezdjem.. Ez mindkettőnknek igen nagy változást jelent, és egyáltalán nem tudom, hogy is lehetne a legjobb...

- Ugye nem vagy terhes? - bukott ki belőlem a legelső gondolat.

- MIVAN? Dehogy vagyok terhes! - emelte fel a hangját annyi tiltakozással, amennyi csak belefért.

- Jó-jó! Csak kellett a megnyugtatás.

- Megnyugodtál? - nézett rám – Most már folytathatom?

- Persze. Csöndben maradok, ígérem!

- Köszönöm, így is nehezen találom a szavakat. - rövid szünetet tartott, majd újból megszólalt. - Gondolom te is észrevetted, hogy ez így nem az igazi... És ez nem csak a két hét távollét miatt van. Már nem olyan mint régen... Az lenne a legjobb, ha az egésznek vége lenne. Mintha eltávolodtunk volna egymástól, és az már régen rossz... - meredt maga elé.

- De ugye, nincsen senki, aki miatt erre a döntésre jutottál? - vártam a válaszát, azt a megnyugtató „nem”-et. És csak vártam... Vártam...

- Sajnálom. - motyogta halkan, miközben valami, némán darabokra hullott bennem.

- Miért nem mondtad hamarabb? - Néztem rá. - Miért?

- Kérlek ne kiabálj velem!

- Mióta? - kérdeztem egy fokkal halkabban.

- Shane, vigyázz! - kiáltotta, mire az útra szegeztem a tekintetem, egyenesen a kocsi felé tartó oszlopra. Hiába tapostam a fékre, éreztem az erős csapódást, majd egy pillanatig minden sötét lett.

Sajgott a fejem, a kezeim és minden egyes porcikám. Kinyitottam a szemem, és lassan felfogtam, hogy még a törött kocsiban ülök. Rögtön próbáltam kiszabadítani magam, majd a 911-et tárcsáztam. 

Heidy felé fordultam, a nyakára tapasztottam a kezem, a pulzusát keresve. - Heidy! Hallasz? Ne csináld ezt. Kérlek, Haidy!
- Uram, uram, hall engem? - jött mellőlem egy női hang. A segélynyújtó nő próbált kapcsolatba lépni, a telefon túloldaláról. Rányomtam a kihangosításra, majd az utasításait követve próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt, amíg ide nem ért a mentő Heidy-hez.

Ha elveszítesz valakit, rájössz, mennyire is volt fontos számodra,
de igazán csak akkor érted meg, amikor még egyszer a szemébe nézel.

(Kris)

Sajgott a fejem és csak homályos foltok rémlettek a tegnap estéből, hasonlóképp mint már egy jó ideje. Szerencsére legalább tegnap délután sikerült igen józan állapotban felhívnom Heidyt...
Elöntöttek az emlékek a telefonbeszélgetés minden apró részlete tökéletesen tiszta volt. Mondhatjuk, hogy hetek óta az első tiszta képek...
- Kris! Ideje felkelni! Kész az ebéd, és már vagy hatszor hívtak reggel óta.
- Ki hívott? - kérdeztem kábán Aldától.
- A húgod. Velem nem volt hajlandó semmit sem megosztani, de azt üzeni, fontos. - nézett rám az ajtóból, miközben kimásztam az ágyból, majd a szélén ülve tárcsáztam Nettie számát.
- Végre! - kezdte üdvözlés helyett. - Már csomószor próbáltalak hívni...
- Térj a lényegre - egy pillanatra néztem csak fel, elkapva Alda pillantását, hozzátettem - ...kérlek.
- Tegnap... Heidy... Hogy is mondjam...
- Nettie, mi történt?
- Annyira sajnálom... - sírta a telefonba.
- De ugye nem... - képtelen voltam befejezni a mondatot. Még kimondani sem vagyok képes, mi lenne velem, ha Az igaz lenne...
- Egyenlőre még nem tért magához... Elég súlyos az állapota. - sikerült visszafojtania a zokogását - az orvosok nem tudtak még egyértelmű, biztató információkkal szolgálni... Bármelyik percben javulhat az állapota. - vagy rosszabbodhat, tettem hozzá gondolatban a legnagyobb félelmeim egyikét.
- Azonnal indulok. Muszáj vele lennem.
- Addig is, legalább te vigyázz magadra!
- Te is, Nett! Hamarosan találkozunk.
- Rendben. Szia. - majd letette a telefont.

.~*~.

- Hová akarsz te menni? - kérdezte Alda.
- Heidy... Kórházban van. Oda megyek.
- De hát Kris! Nem mehetsz el, csak így... - tiltakozott halkan.
- Mégis miért ne mehetnék? - keményen, szinte már csattantak a szavaim a pillanatnyi csendben. - Miért ne lehetnék azzal, akit szeretek? Miért ne segíthetnék áthidalni a húgomnak egy ilyen, nehéz időszakot? - csak nézett rám, némán, döbbenten.
- Kérlek Kris! Ne indulj el ilyen állapotban!
- Nem vagy az anyám, hogy bármit is megtilts nekem! - szinte ordítottam a szavakat. Látszott a fájdalom az arcán, a szemében, minden egyes könnycseppjében...
- Legalább... Kér-kérlek ne indulj el egy-egyedül... - szipogta, amint elhaladtam mellette. Levágtattam a folyosóra, majd pár lépéssel már a házon kívül is voltam. Belenyúltam a zsebembe, a kocsikulcsot keresve, de kellett pár pillanat, hogy ráeszméljek, a tegnapi buli után Adamnak adtam kölcsön, és még mindig nála van. Már szinte tárcsáztam is, közben fel-alá járkáltam a pázsiton.

- Igen? - szólt bele a túloldalon egy álmos hang.

- Kell a kocsim.

- Alig tíz perce keltem, Kris... Ne várd el tőlem, hogy a tegnap este után rögtön fitt legyek.

- Adam. Kell a kocsi! Most.

- Adj még tíz percet. Hová vigyem?

- A központban találkozunk. Haladj! - nyomtam ki a telefont. Minden másodpercet csupán hiábavaló vesztegetésnek éreztem, így azonnal indultam is.

Alig öt percre volt a találkozóhely, és persze hamarabb értem oda, mint Ad. Tehetetlenül ácsorogtam a járdán, mint valami idióta. Legszívesebben gyalog indultam volna el Rockwordba...

- Hé, Kris! - felkaptam a fejem, majd megpillantottam a túloldalon álló járgányomat.

Pár lépéssel már ott is voltam, majd miután Adam átült az anyósülésre, bepattantam a volán mögé.

- Mégis mi a franc van? Azt mondtad ráér a kocsi meg minden...

- Nett hívott. Heidy, kórházban van. - mondtam tömören, majd rátapostam a gázra.

- Ha már így kirángattál az ágyból, és épp Rockword felé száguldunk, beszámolhatnál erről az egész helyzetről, nem?

- Mármint? - kérdeztem, és akaratlanul is erősebben nyomtam a gázt. Csak egy rendőr el ne kapjon...

- Hát, ezt az egészet... Köbö annyit tudok erről a lányról, amennyit Nettie elmesélt. Mióta megismerted, kajak megváltoztál. Nem tudom, hogy ez jó neked és a körülötted lévőkkel, vagy sem?

- Vagyis most számoljak be minden egyes Heidyvel töltött percről?

- Hé, nyugi van, nem kell felkapnod a vizet! Hidd el, nem csak én furcsállom ezt az egészet...

- Alda uszított rám?

- Anyud? Egyáltalán nem.

- Nem az anyám.

- Mivan?

- Heidy hagyott egy levelet. Leírta egy sejtését, miszerint Nett... a húgom. - Ad csak hallgatott, valószínűleg őt is sokkolta az információ. - És Alda... ha ezt nem is erősítette meg, viszont azt finoman kiszedtem belőle, hogy az örökbefogadás az tényleg valós.

- Vagyis, akár az is igaz lehet, hogy Nettie a húgod?

- Akár.

Hosszú csend következett, és számomra egyre sürgetőbb lett, hogy mihamarabb odaérjünk. Adam végül felhagyott a kérdezősködéssel, megelégedett mára ennyi új információval.

Fellélegeztem, amint megláttam az egyszerű feliratot a táblán, ami egyértelműen hirdette, Rockwordbe érkeztünk.

.~*~.

- Kris! - pattant fel a húgom, amint észrevette, hogy közeledünk a hófehér folyosón

feléjük.

- Hogy van? - kérdeztem halkan, amint futólag megöleltem a lányt, de még mielőtt válaszolt volna, Adam karjai záródtak köré. Kissé elpirulva bontakozott ki az ölelésből, majd felém fordult.

- Még mindig ugyanolyan instabil az állapota.

- Eszméleténél van? - megrázta a fejét, majd óvatosan húzni kezdett a pár méterrel mögötte ücsörgő nő felé.

- Mary, ő Kris, akiről meséltem. Kris, ő Mary, Heidy édesanyja. - Gyors bemutatkozás után újra Hei állapota lett a téma.

- Súlyos sérülései vannak... - Nett közölte a tényeket, míg Mary könnyei folyamatosan záporoztak, amiért percenként elnézést kért, majd inkább kiment a kórház udvarára levegőzni egy kicsit.

- Be lehet... Bemehetek hozzá? - halvány mosollyal az arcán Nettie bólintott, miközben karját Adam derekára csúsztatta, aki gyengéden a karjaiba zárta őt.

Lassú léptekkel indultam el a kórterem felé, majd óvatosan lenyomtam a kilincset.

A szoba gyér berendezése egyértelműen kiemelte a középen fekvő ágyat, hófehér huzattal megvetve. Heidy mozdulatlanul hevert az ágyban, arcán nyugalom tükröződött. Leültem a két szék közül a hozzá közelebbire, majd óvatosan tenyerembe zártam a kezeit.

- Szia kislány! - szólaltam meg, de amint kimondtam, iszonyat hülyén éreztem magam. Nincs eszméleténél, hogy is hallhatna?

Végigsimítottam az arcának ép felén, óvatosan elkerülve a homlokán és arcának másik felén végigfutó sebet. Amint megérintettem a szemhéja egy pillanatra megrándul.

- Heidy, hallasz? - most már több értelmét láttam a beszédnek.
Vártam, hátha kinyitja a szemét, vagy megszorítja a kezemet... Vagy bármit! - Kérlek kislány! Ne hagyj itt- kezdtem újra, már már könyörögve.

- Az orvosok azt mondják, állítólag hall minket. - észre sem vettem, mikor jött be Nett, vajon mióta áll ott... Közelebb jött és ő is helyet foglalt a másik műanyag kórházi széken.

Megint megmozdult a szemhéja, mire egyszerre közelebb hajoltunk Nettel.

(Heidy)

Hiába szorítottam összébb a szemhéjamat, még mindig vakított a fény. Talán meghaltam, és ez az a bizonyos Fény? Sajgott a fejem, egy könnycsepp csördult ki lehunyt pilláim alól.
Ha meghaltam, miért érzek még mindig fájdalmat?
Mintha mögülem suttogott volna egy ismerős hang. Nem értettem hogy mit mond.
„Kérlek kislány! Ne hagyj itt” - újabb suttogás, amit már sikerült felfognom.
- De... - nem jött ki hang a torkomon. Válaszolni akartam, bárki is akar kirángatni a nyugtató sötétségből. Nem akartam a fényt, maradni akartam a súlytalan feketeségbe.

„Az orvosok szerint hall minket.” - Akkor mégsem halhattam meg. Kezdett szétáradni a testemben a fájdalom. Szólni akartam, kiabálni, hogy nem akarok visszatérni oda, ahol csak fájdalom van. Itt akarok maradni! Itt jó lenni.

„Figyelj!” - kezdte egy női hang. Még hozzáfűzött valamit, de nem annyira foglalkoztatott a mondanivalója.

„Heidy? Heidy...” - ismerős hang csendült fel. Csak a nevemet suttogta, mégis nagyobb hatással volt az egész lényemre, mint bármilyen kérlelő monológ vagy Isten tudja mi.

Csak ő volt a lényeg, hasított belém a felismerés. Vissza kell mennem oda. A fájdalomba. A valóságba. Hozzá.

(Kris)

- Figyelj! - bökött oldalba Nett. - Ébredezik?
- Heidy? Heidy... - kezdtem bizonytalanul, miközben szorosabban fontam ujjai köré a kezeimet. - Kris... - motyogta halkan, mégis megkönnyebbülve lélegeztem fel. Egyszerűen csak az, hogy a nevemet mondja, már örömet okoz.
Vagy talán a tudat, hogy nem csak nekem van ennyire szükségem rá, hanem neki is rám?
- Itt vagyok. - hajoltam közelebb hozzá, de már csak halk nyöszörgésre futotta tőle, majd még éreztem egy gyenge kis nyomást az ujjaimon, és újra visszacsukódtak a szemei.
Óvatosan végig simítottam a haján. Valami nedvességet éreztem az arcomon, miközben egy apró könnycseppet töröltem ki Hei szeme sarkából is.
- Öhm... Én... Szólok az orvosnak. - csak bólintottam Nett szavaira. Legszívesebben zokogtam volna, ott, a kórházi ágy mellett, ahol a húgom legjobb barátnője feküdt, aki abban a pillanatban mindennél többet jelentett nekem.

.~*~.

Orvosok haladtak ki-be a kórterembe, persze egyik sem volt hajlandó tájékoztatni az állapotáról... Mary is visszatért, nehezen, de küzdött a könnyeivel.

Végül egy orvos lépett oda kis társaságunkhoz.

- Mrs. Renov!

- Igen? Hogy van Heidy?

- Az állapota jelenleg stabil, be lehet hozzá menni, ha gondolják, de sok pihenésre van szüksége!

- Köszönjük. - ránk nézett Mary, mire Nett bátorítóan rámosolygott.

- Menj be hozzá! - Mary pár lépés múlva eltűnt az ajtó mögött.

- Nett... - fordultam a húgom felé. - Pontosan hogy történt ez az egész? - Hirtelen inkább a cipőjét fixírozta, de végül is csak belekezdett az egészbe.

- Nem tőlem kéne ezt az egészet hallanod...

Nem tudom mennyi idő múlva jött ki Mary. Talán csak percek voltak, nekem óráknak tűntek. Próbáltam befogadni az egész történetet, amit Nettie mesélt. Az egészben a legfurcsább az volt, hogy egyáltalán nem voltam dühös Heidyre, egyedül ennek a Shane-nek a felelőtlensége miatt éreztem haragot. Nem érdekelt, hogy ő hívta ki a mentőt, egyáltalán nem kellene itt lennie Hei-nek, és a baleset sem ő miatta volt. Csakis Shane-t tudtam felelősségre vonni.

Gondolataimból Mary hangja zökkentett ki.

- Kris! Azt kéri, hogy menj be hozzá! - felpattantam a székről, azonnal elindultam, mintha kötéllel húznának befelé a kis szobába.

- Szia – próbált feljebb ülni, amikor beléptem.

- Hogy vagy? - kérdeztem, majd – aznap másodjára – leültem a műanyag székre.

- Hát, úgy érzem, voltam már jobb állapotban is. - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. Végigsimítottam a kezén.

- Hogy kerülsz ide?

- Nett mondta, hogy mi történt. Tudnom kellett, hogy vagy. Hát ide jöttem. - apró köröket rajzoltam a kézfejére...

- És... Mennyi mindent tudsz a balesetről? - kérdezte halkan. Nem nézett a szemembe. A kezünket figyelte, míg a válaszra várt.

- Tudok Shane-ről. Tudom, hogy történt a baleset. Hogy miért voltál ott a kocsiban, vele. - Könnyek csordultak ki a szeméből. - Esetleg van még valami, amit nem tudok? - túl sok éllel bukott ki belőlem a kérdés. Nem így akartam rázúdítani az egészet, de már mindegy volt.

- Sajnálom... - szipogta. Nem tudtam mit mondani rá, hisz nem rá haragudtam. Óvatosan érintettem ajkaimmal az övét, mire egyik kezét a nyakamra helyezte, mire bátrabban csókoltam. Benne volt minden fájdalmunk, sajnálatunk és megbocsájtásunk, féltés, és vágyakozás. Lassan húzódtam el, ahogy lehullott a nyakamról a karja. Hosszú ideig lehunyva tartotta a szemét.

- Pihenned kell. - jegyeztem meg halkan.

- Ne hagyj itt! Kérlek... - nézett fel rám.

- Itt vagyok, és itt is leszek melletted. - keze szorítása enyhült, szemeit újfent becsukta.

Egész este mellette voltam, ahogy ígértem neki. Nett úgy tizenegy óra felé hazavitte Maryt, azzal a címszóval, hogy muszáj pihennie. Rám is rám fért volna, de nem bírtam aludni. Csak a párna szélére hajtottam a fejemet, Hei arca mellé, de egy pillanatra sem hunytam le a szemeimet.

Az orvos többször is bejött, kisebb vizsgálatokat végzett el. Már elmúlt éjfél, amikor már egyértelműen megállapítható volt, hogy Hei-nek magas láza van, rosszabbodik az állapota. Az ápolók figyelték Heidy minden mozdulatát, rezzenését. Gépekkel pakolták körül az ágyát, melyek halkan zúgtak, megnyugtatóan, hogy egyenlőre még minden rendben van. Megígértem neki, így az orvos kérésére sem hagytam magára.

Megmozdította a markomba zárt ujjait. Felegyenesedtem, még éppen láttam, ahogy kinyitja a szemeit. Köhögni kezdett, alig kapott levegőt. Megnyomtam a hívógombot, amire egy nővér sietett be.

- Kérem, álljon kissé hátrébb. - szólt hozzám, közben csak Heidy-vel volt elfoglalva. Nem tudtam, mit csinál vele.

- Hol van dr. Salsbury?

- Éppen műtétet vezet. Most nem tud idejönni. - válaszolta, amivel el is intézte az egészet. Gyógyszereket adott Heidy-nek, majd távozott a szobából, mintha ez mindennapos eset lett volna.

Hei kimerülten feküdt a párnák között, egész sápadtan festett. Aggódtam érte.

- Kris...

- Itt vagyok. Ültem vissza a székbe, az ágya mellé.

- Kérhetek valamit tőled? Megteszed a kedvemért?

- Hei... Tudod hogy mindent megteszek érted.

- Sze...szeretném látni a napfelkeltét...

- Most? - ránéztem az órára, fél öt volt, a nap hírnökként egy két fénysugárral már kezdte festeni a hajnalt.

- Kérlek... - odahúztam a széket az ablakhoz, majd kis bajlódás után a gyenge, takaróba tekert testét az ölembe húztam. A fejét a mellkasomnak döntve figyelte a csendes várost.

- Köszönöm.

- Miért fontos ez a napfelkelte? - kérdeztem, közben a haját simogattam.

- Csak szeretném látni... még egyszer... utoljára.

- Ne mondj ilyet! Látni fogod még ezerszer!

- Félek... - suttogta, miközben könnyek áztatták gyönyörű arát. - Félek.. hogy nem vagyok elég erős hozzá... Hogy legyőz a fájdalom.

- Erős vagy kislány! - gyenge mosoly suhant át az arcán.

- De.. nem elég erős... - fúrta bele az arcát a pulcsimba erőtlenül.

- Szeretlek – súgtam bele a hajába és szorosabban fontam köré a karjaimat.

Utat törtek maguknak a nap első sugarai, bevilágítva a nyugvó várost. Elmúlt a sötétség, a nap diadalmasan ragyogott be mindent.

Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.

Nyár vége volt, de az időjárás nem ezt tükrözte. Olyan, mintha a saját érzéseimet tükrözné. A fű sárgán kiégett a parknál – egészen ide lehet látni, itt viszont a fű zöld volt, teli élettel. Csak én nem érzem ezt.

Megfagyva. Nagyjából ezzel a szóval lehetne jellemezhette a szívemet. Alig pár napja történt az egész. Nem maradt velem. Itt hagyott. Elemi erővel tört rám a fájdalom, csak a gondolattól is. Nem akartam, hogy itt maradjak, egyedül, nélküle. Még az is jobb lenne, ha magával vinne, oda, ahová elment. Biztosra veszem, hogy ott jó neki. Ott boldog. És nem fáj neki semmi. Ott én is boldog lennék. Ott fent. De jó lenne nekem a pokol is, csak velem lenne.

Hűvös, szinte őszi szellő söpört végig a díszes sírok között. Senki nem volt a környéken, hisz ilyenkor még minden ember alszik. A nap is alig bújt elő a horizont mögül. Egy kósza sugara a fák, bokrok között a kőbe vésett névre esett. Ott térdeltem az egyszerű sírkő mellett, a rengeteg virágok még a hervadozás jelét sem mutatták, mégis napról napra gyűltek hozzá az újabbnál újabbak.

- Heidy... - suttogtam magam elé, bár magam sem tudtam mit akartam mondani. Az érzéseket, amik bennem halmozódtak egyszerűen nem lehetett megfogalmazni. A hiány, vágy, fájdalom szinte felemésztett, hincs nagyobb fájdalom, mint elveszíteni valakit, mielőtt igazán rádöbbennénk, hogy mennyit is jelentett nekünk.