Bogíí - Álarc nélkül

Álarc nélkül

Csendesen, magabiztosan lépdelt végig a folyóson, mintha nem mardosná belülről semmi, miközben mögötte diáktársai összesúgtak. Néha-néha elkapott egy-egy mondatot, félmondatot. Mindegyik arról szólt, hogy senkit sem enged közel magához. „Senkit sem szeret” – kúszott a fülébe a mondat. „Nem ismeri senki”s még pár hasonló félmondatot csípett el. Mennyire nincs igazuk. – gondolta. – Senkihez nem ragaszkodott még ennyire, senki sem értette meg úgy, mint ő. De nem törődött a háta mögött sugdolózó tömeggel, egyenesen az osztálytermébe igyekezett, hogy elő tudjon készülni az órára. Közben mosolyogva integetett a barátnőinek, s akiket ismert az iskolában. A teremben mindenki hangosan beszélt, alig lehetett hallani, hogy mit mond a másik, de amikor kinyílt az ajtó és a lány belépett, fagyos csend telepedett a diákokra. Már rég nem érdekelte őt, hogy mit gondolnak róla mások, csak magában akarta tartani a fájdalmat. És sikerült is neki… legalábbis az iskolában, mások előtt. Senki sem érdeklődött „hogy léte” felől, kíváncsiak voltak persze, de senki sem annyira, hogy rákérdezzen. Szó nélkül sétálta a helyére, de azt üresen találta. Körbe nézett az osztályban, de sehol sem találta. Pedig most rá volt szüksége, egy olyan emberre, aki eltereli a gondolatait és a műmosoly helyett igazit csal az arcára. A tömeg felocsúdott, s tovább beszéltek. A lány elővette a pakkját és a könyvét olvasta. Nem igazán figyelte az ajtó nyílását és csukódását, de amikor a székek hangjukat adva arról, hogy kitolták őket, felpillantott. Meglátta a történelem tanárt és gyorsan felállt. Egyik órára sem tudott figyelni, s álarcát nehezebb volt fenn tartani, mint képzelte. Teljesen kiment a fejéből, hogy egész nap találkozni fog vele, de amikor csak tekintetük találkozott, mosolyogva intett neki. A fiú arcán nem látszott semmi érzelem, nem szenvedett. Vagy nem érzett semmit, vagy igazán jól titkolja, hogy neki is fáj. Ő az utóbbiba reménykedett. Nem akart rosszindulatú lenni, de minden könnyebb lett volna a számára, ha fiú is éppen annyira szenved, mint ő. Aztán a nap hamar eltelt. Semmit nem csinált délután, csak a tükör előtt ült és az álarcot tökéletesítette. Nem akarta megmutatni, hogy nem csak egy gép, még ha úgyis tűnik, de félt. Elment letusolni, de tudta, hogy a víz nem mos el semmit, a fájdalmat nem enyhíti. Majd húsz perc után vizes hajjal lépett ki a kabinból. Hajáról a hátára folyt a víz, végig barangolva meztelen testét. Magára csavarta a névre szóló törölközőjét s visszaindult a szobájába. Az ágyára vetette magát. Vizes haja szétterült a párnán, és ő csak a plafont bámulta. Visszaemlékezett azokra a csodás napokra, éjszakákra, amiket a fiúval töltött. Emlékezett, hogy hogyan becézgette a fiú az ő testét, milyen odaadóan csókolta, s a vágyat is, mely mindkettőjükben égett. Ezekre a gondolatokra szemébe könnyek gyűltek, s sebesen folytak végig arcán. Az egész délutánjának nehéz munkája másodpercek alatt tönkre ment. Az álarc, amit felépített leomlott. Sírva emelte maga elé a kis tükrét, és figyelte benne saját magát, de most már álarc nélkül. Ezt a rengeteg könnyet akarja elrejteni ismerősei elől, az álarc nélkül senki sem láthatja. Visszadőlt a párnára a tükröt az éjjeliszekrényre rakta, s tovább zokogott, majd szépen lassan álomra szenderült.

Bogíí - Halálos gyönyörűség

Halálos gyönyörűség

„Az ember elfuthat valaki elől, akitől fél, és megpróbálhatja legyőzni azt, akit gyűlöl. (...) Ám ha végtelenül szereted azt, aki végezni készül veled, nem marad választásod. Hogyan menekülhetnél meg tőle, hogyan küzdhetnél ellene, amikor azzal ártasz a szeretett lénynek? Ha nincs más, amit Őneki adhatsz, mint az életed, hogyan foszthatnád meg tőle?”

Ezt a bulit nem hagyhatom ki – győzködtem magam a tükör előtt. Nem néztem ki rosszul, sőt már mondhatni gyönyörű voltam. De különösebben kedvem a bulizáshoz sohasem volt. De megígértem Anne-nek, hogy ott leszek, de csak is az ő kedvéért. „ Nem mindennap lesz az ember tizennyolc éves” – ezt a mondatot hallottam tőle mostanában mindennap legalább ötvenszer. Jól tudja, hogy nem szeretek eljárni itthonról. Nincs sok értelme, ha az ember egyedül tölti a tizennyolcadik születésnapját, pasi nélkül. Félreértés ne essék, nem csak pasira van szükségem. Hanem szerelemre. Az életem akkor lenne tökéletes. Barátok, család, egyetem – mert hál’ istennek felvettek oda, ahova menni szeretnék – és a szerelem. Anne szerint a legjobb út, ami kivezet az én búskomor állapotomból, az a buli. Hát ez a kérdés eléggé foglalkoztat engem, hisz kik azok, akik bulizni akarnak azok után, hogy a barátjuk, akiért annyira oda voltak, dobta őket? És nem is személyesen, hanem SMS -ben. De azt hiszem, nem is szomorú vagyok miatta, hanem mérges. Hogy mer SMS –ben szakítani? Nem is embernek számít az ilyen. És igazából, nem is azért nem megyek, mert nincs nagyon kedvem. Inkább egy megérzés, ami arra késztet, hogy mondjam le valami betegségre hivatkozva. Elsöpörtem ezt a gondolatot, ráfogtam arra, hogy ez nem szervezett buli, ahol csak a barátaim lesznek, hanem olyan „mindennapos”, ahol valószínűleg ő is ott lesz, és én nem akarok találkozni vele. Mert félő lesz, hogy kikaparom a szemét.

-  Azt hiszem, már humorérzékem sincs. Hát ideje indulnom – sóhajtottam. Lementem az emeletről, felvettem a ruhámhoz passzoló kényelmes balerina cipőmet.

-  Anya elmentem – szóltam be a konyhába mielőtt még elmentem volna.

-  Jaj, kicsim. Fantasztikusan nézel ki. Érezd jól magad.

-  Igyekszem. Szia – elköszöntem és mielőtt kiléptem volna az ajtón, belenéztem még egyszer a hatalmas tükörbe. Barna hajam göndören omlott a vállamra. Napbarnított bőröm csillogott a krémektől. A piros ruhámhoz egy egyszerű, sima fekete legginget vettem fel. Nyakamon és csuklómon fekete ékszerek voltak. Remélem nem nagyon kihívó – reménykedtem és gyalog elindultam a buli helyszínére. Csak kétutcányira volt a törzs helyünk, melyet minden szombat este megtöltött a mi kis bandánk, és gyalog alig tizenöt perc alatt oda is szoktam érni. Lépéseim akaratlanul is lassulni kezdtek, ahogy kezdtek kirajzolódni a club vonalai, majd közelebb érve a fények egyre ragyogóbban villogtak. Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt. Mélyeket lélegeztem, majd beléptem rajta. Eddig fel sem tűnt, de most ahogy beléptem észrevettem, hogy a zene egyáltalán nem úgy szól, ahogy ilyenkor mindig. Csak halkan, s az egész hely kihalt. Lassan, kacskaringózva haladtam az asztalok között a helyünk felé.

-  Boldog születésnapot! – kiabálta hirtelen rengeteg ember, akik csak úgy körülöttem teremtek. Ha olyan érzelgős lettem volna, most elkezdek bőgni, de ez sohasem ment.

-  Nagyon köszönöm srácok – mosolyogtam kedvesen rájuk. Majd hátulról valaki megragadta a karomat és ellenkező irányba kezdett húzni engem. Kirángattam kezemet az ujjai közül és megtorpantam.

-  Ne csináld már Lau.

-  Köszönöm An, hogy szóltál. És mégis hova megyünk? – kérdeztem és addig eszem ágában sem volt elmozdulni onnan, amíg el nem mondja.

-  Ez csak egy meglepetés volt a többi vendégtől, a mi bulink a másik teremben van és meg kell ismerkedned valakivel.

-  Azt hittem mindenkit ismerek, akit te is.

-  Én is csak most találkoztam vele. Nekem nem a zsánerem, de biztos vagyok benne, hogy pontosan neked való.

-  Anne, kérlek, tudod, hogy…

-  Nem azt kértem, hogy legyél belé rögtön szerelmes. Csak azt, hogy ismerkedj meg vele. Meg tudod tenni?

-  Azt meg – sóhajtottam.

-  Akkor irány fel – és tovább húzott maga után.

És mint mindig, Anne-nek megint igaza volt. A buli fergetegesre sikerült és a srác sem volt semmi. Pont úgy nézett ki, mint ahogy az igazit képzeltem el magamnak. Magasabb nálam, igaz nem sokkal. Szökésbarna haja nem is hosszú és nem is sünis rövid volt, neki nagyon jól áll. Szeme gyönyörű barnában pompázott, de soha sem az vonta magára a figyelmemet, hanem a hamiskás mosolyra húzódó csábító ajkai.

-  Laura, bemutatom David-et. David, ő itt a legjobb barátnőm, Laura, akiről meséltem. Ismerkedjetek – nyomta meg a szót és rám mosolygott – nekem más dolgom van. – és ott hagyott minket kettesben.

-  Téged még soha sem láttalak itt. Most költöztél ide? – kíváncsiskodtam.

-  Átutazóban vagyok jelenleg, nem sokáig maradok – felelte sejtelmesen.

-  Értem. És jártál már itt?

-  Párszor, de egyik sem volt még ennyire jó. Felkérhetlek táncolni?

-  Igen – válaszoltam és elindultunk mi is a tömeg közé táncolni. Lassan sétáltunk el-elkerülve az éppen felénk táncoló párokat, majd a terem közepén maga felé fordított és szorosan magához húzott. Alig ismertem mégis feltétel nélkül bíztam benne. Belesimultam karjaiba és úgy összebújva lépkedtünk végig jó pár számot.

-  Nincs kedved kimenni? – kérdezte, fejével a hátsó kijárat felé intett.

-  De mehetünk – mosolyogtam rá.

-  De előtte nem innál valamit? Amióta megérkeztél úgy láttam, hogy semmi folyadékot nem ittál. Még a végén összeesel.

-  Csak azért lehetett, mert melletted mindenről olyan könnyen megfeledkezem – pirultam el zavaromban.

-  Akkor mit hozhatok?

-  Egy vodka-narancsot kérek.

-  Persze, az alkohol – kacsintott rám. – Várj meg ott kint, mindjárt hozom az italodat – mondta és eltűnt a bárpult felé. Még pár pillanatig blokkolva meredtem utána, majd lassan elindultam az ajtóhoz. Ahogy sétáltam az utcán feltűnt, hogy esett az eső, s még mindig csöpög. Egy lágy szellő cirógatta meg a karomat és kirázott tőle a hideg.

-  Parancsoljon, hölgyem, az itala – nyújtotta át David a poharat.

-  Köszönöm. És te mit iszol? Egyáltalán elmúltál már tizennyolc éves?

-  Igen, már elmúltam. Huszonegy leszek pár hónap múlva. Felelve pedig a másik kérdésedre, tequila-t iszok.

-  Nem erős egy kicsit?

-  Tökéletes – mondta miután lehúzta, ami a poharában volt. Döbbenten néztem rá, majd én is kiittam a poharam tartalmát. Itt szolgálják fel a város legjobb vodkáját, és már iszom is egy ideje, de a torkom még mindig nem tudott hozzászokni. Még így is, naranccsal keverve, égette a torkomat. S újra kirázott a hideg.

-  Oh. Látom nem hoztál magaddal kabátot. Tessék, itt a zakóm.

-  Kedves vagy, de nem fázok – ellenkeztem.

-  Most ezt mondod, aztán holnap betegen kelsz fel. Tessék, vedd csak fel – nyújtotta át a zakóját. Beleegyezően sóhajtottam s engedtem neki, hogy felsegítse rám. És elindultunk sétálni. Letértünk a járdáról, rá a fűre. Éppen hogy nedves volt, de a lapos cipőm kezdett átázni még ettől a kis víztől is.

-  Nem mehetnénk a járdán? Vizes a fű és a cipőm is át fog ázni teljesen.

-  Mutatni szeretnék valamit. Hidd el, megéri. Pár perc és ott is vagyunk – ha akartam is, amint megpillantottam érzéki ajkait mindent elfelejtettem és már nem is tudtam tiltakozni. Nem hazudott. Alig sétáltunk tovább még öt percig, hamarosan megérkeztünk egy hatalmas fához, ami egy dombon volt és alatta terült el a város. Hirtelen az ég is sokkal tisztább lett. A hold fénye ragyogott be mindent, és látni lehetett a csillagokat is.

-  Kívánj valamit – suttogta a fülembe. Felnéztem az égre és egy hullócsillag szaladt át az égen. Bárcsak… - kezdtem, mert nem tudtam semmit sem kívánni. Rájöttem, hogy abban a pillanatban tökéletes az éltem. Megfordultam, hogy kísérőm barna szempárjába nézzek.

-  Most minden tökéletes, nem tudok kívánni semmit. Kívánj te – kértem. Felnézett a csillagra, lehunyta a szemét és halkan motyogott valamit.

-  Nos, kívántál?

-  Igen – bólintott.

-  És valóra fog válni?

-  Nem valószínű.

-  Miért? – döbbentem le.

-  Mert neked mindenhogy meg kell halnod – súgta maga elé meredve. Futni akartam, de a lábam fölbe gyökerezett. Meg kell halnom. Ki ő, hogy ezt mondja? És miért, most, hogy talán ő lehet az, akire eddig vártam?

-  Ki… ki… ki vagy… te? – sikerült eldadognom egy egyszerű kérdést.

-  Hát azt hiszem, a halál angyalának lehet nevezni, de nincs kifejezetten nevem.

-  És meg fogsz ölni? – nyeltem egy nagyot.

-  Nem pontos a meghatározás, de vehetjük úgy is.

-  És… és… és miért? – érezte, ahogy forró, sós cseppek szivárognak be ajkaim közé.

-  Mert ez a sorsod – ölelt szorosan magához. – Én sem szeretném. Hidd el, erre nem gondoltam. Nekem is nehéz, mert valami furcsát érzek itt bent a szívemben. Nem szeretném, de a feladatom – mondta meggyötört hangon. – Sajnálom- és végre, megkaptam azt, amit egész este vártam. Csodálatos ajkait az enyémhez érintette. Gyengéden csókolt, majd egyre mohóbb lett, többet és többet akart. S vele együtt én is. Egy egész hosszú pillanatra elfeledkeztem róla, hogy miért is van itt, de akkor és ott nem érdekelt semmi. Soha nem így képzeltem el a halálomat. Körülöttem mindenki öregen, fájdalommal halt meg, s én sem gondoltam másként rá. De most, hogy ő itt van új értelmet nyert a gondolat. Nem is olyan rossz a halál, ha a megfelelő személy öl meg, vagy a megfelelő személlyel halsz meg.

-  Ha te szolgáltatod ki mindenkinek a halált jobb nevet is érdemelnél, mint a Halál angyala – szaporábban vettem a levegőt a csókjától, s éreztem, hogy szívem rögtön megszűnik dobogni. Erőlködtem. Még nem. Addig nem, amíg el nem mondom a tökéletes nevet számára. – Halálos gyönyörűség – suttogtam elfúló lélegzettel. És már nem próbáltam meg elmenekülni a sorsom elől. Hisz mi mást kívánhatnék? Hiába akarnám az életemet, nem lenne értelme, ha ő nincs velem. Megtaláltam, de ha élnék, elveszíteném. Erre nem lennék felkészülve. Nem akartam mást, csakhogy karjai közt leljem a halált. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, leült a fatövébe és az ölébe húzott. Fejemet vállára hajtottam és vártam szívem utolsó dobbanását. David karjaival magához húzott és szorosan ölelt. Könnyeimmel teljesen eláztattam a pólóját, de nem a fájdalom könnyei voltak, sokkal inkább az örömé, hogy a karjában halhatok meg, hogy életem utolsó percét mellette tölthetem. – Halálos gyönyörűség – suttogtam még egyszer erőtlenül. Másodperc töredékéig éreztem ajkait a hajamon, majd lélegzetét, ahogy kimondta az utolsó szavakat.

-  Szeretlek, fent találkozunk.

Bogíí - Lejárt szavatosság

Lejárt szavatosság

Reggel a szokásosnál előbb ébredtem fel. Tudtam, hogy anya már éjjel megérkezett, ezért nem akartam most felébreszteni. Összeszedtem a ruháimat és a fürdőszoba felé igyekeztem. Út közben benéztem a gyerek szobába, hogy Lili még alszik-e. Mosolyogva néztem, ahogy a kiságyában fekszik és magához szorítja a lila maciját. Halkan becsuktam az ajtót és elmentem letusolni. Miután végeztem, megkerestem az egyetemes papírjaimat és elindultam a postára. Ott sikeresen feladtam, majd beültem egy kávézóba meginni a reggeli kávémat.

- Anna? Komolyan te vagy az? - hallottam meg egy ismerős, csodálkozó hangját.

- Igen én - pillantottam fel a kávémból. -  Te jó ég. Emma, ezer éve nem láttalak.

- Ugyanezt én is elmondhatnám. Próbáltalak hívni, de szomorúan vettem tudomásul, hogy már nem az a számod.

- Eladtam. És mégis miért kerestél? - érdeklődtem.

- Te még nem hallottad? - csodálkozott.

- Mit kellett volna?

- Szombaton osztálytalálkozó lesz. Ezért is hívtalak, hogy eljössz-e.

- Hát nem is tudom, elég sok dolgom van mostanság.

- Egy estét kibírnak nélküled, és különben is, annyi megbeszélni valónk van.

- Na, jó. Elmegyek, mert már olyan régen nem beszéltem senkivel sem. De mesélj, mi a helyzet veled?

- Hát tudod csak meg vagyok. Dolgozok és boldog párkapcsolatban élek. Most jöttem haza Olaszországból.

- Kint voltál?

- Igen, az egyetem részéről. Ott tanultam egy évig. És veled mi a helyzet? Semmit sem hallottam rólad már két éve.

- Nem jössz fel hozzám? Sokkal kényelmesebb lenne beszélgetni.

- De, szívesen. Kíváncsi vagyok, hogy hol is laksz – mondta. Kifizettem a kávémat és elindultunk hozzám. Az út hosszú volt, de egyáltalán nem unalmas. Kifaggattam régi barátnőmet a jelenlegi életéről. A szegedi egyetem lelkes hallgatója, a középiskolai barátjával még mindig együtt van és együtt is élnek. Mindent elmesélt az Appennini – félszigetről és haza is értünk.

- Nagyon aranyos kis ház – mondta miközben felakasztottam a kabátját és körülnézett. – Így vetted vagy te rendezted be?

- Is-is. Meg volt már néhány bútor, de én festettem és kisebb dolgokat én vásároltam bele.

- Nagyon jó a stílusod. Bár kicsit nagy, főleg ha egyedül él az ember.

- Nem egyedül lakok itt, néha anya is itt tölt pár napot. Tanulás és munka mellett, nem mindig marad erőm a takarításra.

- Hát nekem sem szokott. Öhm… megmutatod, hogy merre találom a mosdót?

- Végig mész azon a folyosón és ott a szemben lévő ajtó.

- Köszi, azonnal jövök.

- Mintha valakivel beszélgettél volna, vagy csak én hallottam rosszul? –jött ki anya a játszószobából, amikor Em kiment a mosdóba.

- Nem, Emma van itt.

- A volt osztálytársad? Ez remek, ha nem haragszol pár órácskára elmegyek. Van egy kis elintézni valóm.

- Persze, hogy nem haragszom. Annak is örülök, hogy itt töltöd ezt a sok időt.

- A lányom vagy, persze, hogy itt vagyok. Na, de szia. Igyekszem – ölelt meg szorosan. Visszaültem az asztalhoz és vártam. Pár perc múlva vissza is jött régi barátnőm.

- Én már mindent elmeséltem, most te jössz. Hol tanulsz?

- Levelezőn a pécsi egyetemen. Munka mellett sokkal könnyebb.

- Igazad van, és mit dolgozol?

- Hát pincér vagyok egy étteremben. Muszáj volt valamit csinálnom, és itt megfizetnek.

- És barátod vagy esetleg vőlegényed nincsen?

- Vőlegény ki van zárva, és hát igazából a randizás is.

- Miért? Van valami baj? – kérdezte aggódva.

- Nem mondanám bajnak, sőt… - de nem tudtam befejezni a mondatot.

- Mami! – sétált ki álmosan Lilike a szobából és megállt a konyhai boltív alatt. – Éhes vagyok.

- Jó reggelt, kicsim! Kialudtad magad? – kaptam fel az ölembe.

- Hiányoztál! – csimpaszkodott bele a nyakamba.

- Anna? – nézett rám kérdőn Em.

- Kicsim, köszönj szépen.

- Csókolom – mondta vékony kis hangján.

- Inkább csak, szia, rendben? Nem vagyok még olyan öreg – mondta miközben felénk sétált. – Nem is tudtam, hogy van egy húgod.

- Ő nem a húgom, hanem a kislányom.

- Te anyuka vagy? – leesett az álla a döbbenettől. – Mégis hogyan és mikor?

- Lili most másfél éves és miután megszereztem az érettségit – meséltem miközben összeturmixoltam a barackot és leültem Lili mellé.

- Annyira hasonlít rád. A haja, vörös és hullámos, mint neked kicsiként. A kis orrocskája. Emlékszem mennyire zavart, hogy általánosban mindig azt mondták rá, hogy milyen kis cukorborsó – nevetett és vele együtt kacagtam én is. – A szemét azonban nem tőled örökölte, de egyáltalán nem rémlik, hogy kitől.

- Igen eltaláltad a szeme, az az apjáé. Elég volt kicsim? – fordultam most felé, mert már nem akart enni.

- Igen, mami. Finom volt – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra.

- Bekapcsoljam neked azt a régi mesét, tudod, amit annyira szeretsz?

- Azt a tündéreset? – csillantak fel apró szemei.

- Azonnal jövök – mondtam barátnőmnek, karomba vettem kislányomat s a szobájába mentem bekapcsolni a kedvenc meséjét.

- Nem tudom elhinni, hogy nem mondtad el, hogy anyuka vagy.

- Sajnálom, de nem tudom, hogyan fogadtad volna. Nehéz erről beszélnem.

- Akkor erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy nehéz a randizás?

- Igen – helyeseltem.

- El kell mesélned mindent. Hogyan történt, ki az apa, tartod vele a kapcsolatot? – hadarta gyorsan a kérdéseket.

- Egyáltalán nem tartom vele a kapcsolatot már azóta, hogy tudta, hogy terhes voltam. Nem hívott, nem hívtam.

- Sajnálom, el sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz egy egyedülálló anyának. Ha nem veszed tolakodásnak, elmeséled hogyan történt?

- Ááá, semmi baj. Még most is tisztán emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap történt volna. Ott ültem egyedül a buliban, kezemben egy doboz sörrel és csak őt figyeltem. Már oly sokszor próbáltam elmondani neki, de amikor csak kettesben voltunk nem jött a nyelvemre az igazság. Bár tudta, hogy én mit érzek, de nem lépett.

- Bulizni kell, nemcsak ülni – vette el tőlem Márk a sört és magával húzott táncolni. A zene gyors ritmusára ráztam magam, de lopva mindig felé pillantottam. – Beszélni akar majd veled – súgta, amikor észrevette, hogy figyelem.

- Nem hiszem – sóhajtottam bánatosan.

- De én tudom. Szóval, ha majd idejön, menj vele. –bólintottam és a számnak is vége volt. Le akartam ülni, de valaki magához rántott és újra táncolni vitt. Hirtelen megálltam a döbbenettől. Ő állt velem szemben. Fekete pólóban. Egyáltalán nem volt izmos, de mégis számomra tökéletes volt.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, de ezt nekem kellett volna hisz ez az ő születésnapja.

- Hát, egyre jobban azt hiszem. És te? – kérdeztem vissza.

- Nagyon jól – mosolygott, és ez a mosoly nekem szólt. – Gyere utánam – búgta a fülembe. Lehelete csiklandozott, s bele borzongtam. Izgatott voltam, nyeltem egy nagyot, kihúztam magam és utána indultam. Megállt előttem és a kulcsokkal szórakozott. – Hölgyem - kinyitotta az ajtót és kitárta előttem. Beléptem és ő is követett, majd bezárta kulccsal.

- Miről szeretnél beszélni? – szegeztem neki a kérdést.

- Erről – ennyit mondott és értetlenül néztem rá, majd ajkait az enyémen éreztem. A pillangók, amik a közelében izgatottan repdestek a gyomromban, most lenyugodtak. Szívem a kétszeresére kapcsolt és mintha a torkomban dobogott volna. Felültetett az asztalra s kezei bebarangolták testemet. Karjaim automatikusan fonódtak nyaka köré, míg ő a pólómat gyűrte felfelé. Akaratlanul kezdtem lassan hátra dőlni. Tenyere már a nadrágommal babrált, míg azt is megszabadította rólam. Rajtam volt a sor, remegő kézzel próbáltam lehúzni róla a pólóját. Nekem nem ment, ezért egyedül vetkőzött le.

- Van nálad… - nem tudtam folytatni.

- Bízz bennem – és a nadrágja zsebében kezdett kutatni, majd miután végzett felmutatta. Egy óvszer volt. Két ujja közé fogta a szélét és egy határozott mozdulattal kibontotta, majd a már merev férfiasságára húzta. Egyik lábamat felemelte és én a másikkal együtt átfogtam a csípőjét. – Lazulj el – lehelet finom csókot nyomott számra s még a térdem is beleremegett. És eljött a pillanat, amire vártam, végre magamba fogadhattam őt. Csípője egyre gyorsabban mozgott, de nem állt nehezemre tartanom vele a ritmust. Kéjes nyögések és sóhajok hagyták el számat, amikor lassított.

- Még – nyöszörögte. – Dani, kérlek… ne hagyd… abba! –kapkodtam levegő után és erősebben kapaszkodtam karjába. Apró csókokkal borítottam be testét és érintésem alatt beleremegett. Az élvezettől remegve omlottam karjai közé miután kilövellt bennem. Fáradtan bújtam hozzá felhevült testéhez, de összetörte ezt a pillanatot.

- Hova mész? – kérdeztem csalódottan, amikor láttam, hogy összeszedi a ruháját.

- Vissza a buliba, de te maradhatsz, ha még akarsz, csak addig is öltözz fel – hajította felém a ruháimat. Gyorsan magamra kapkodtam őket és a mellettem lévő óvszer papírját a zsebembe csúsztattam.

- Mehetünk –sóhajtottam.

- Iszonyat jó volt. Köszönöm –megcsókolt, de egyáltalán nem volt olyan, mint az előzőek, inkább hasonlított egy búcsúcsókhoz. Miután kimentünk már nem maradtam sokáig. Másfél óra múlva hazamentem. Nem tudtam az éjjel aludni, egész végig csak rá gondoltam és forgolódtam.

Egy hónap múlva.

A betegség elért végül. A reggeleknél soha nem volt rosszabb. Amit addig szerettem, már megenni sem tudtam. Aztán végül rábeszéltem magam, és megcsináltam a terhességi tesztet. Zokogva omlottam össze, amikor megláttam az eredményt. Pozitív. Agyaltam, hogy vajon mégis, hogy lehetséges ez az egész, mikor védekeztünk. Lassan álltam fel és megkerestem az óvszeres papírt. Döbbenten láttam a dátumot: 2007. 02. 28. És amikor az egész történt már május volt. Összetörtem. Akkor döbbentem rá, hogy nem figyeltem rám, nem érdekeltem, csak egy jó éjszakát akart magának és én voltam az áldozat. Egy lejárt szavatosságú óvszer tette tönkre az életem.

-          Miért tönkre tette?

-          Akkor még azt gondoltam. Apa nélkül felnevelni egy gyereket nem akartam, de legfőképp még sem akartam gyilkos lenni. És most boldog vagyok Lilivel. Ő számomra a mindenem. Már el se tudom képzelni nélküle az életem.

-          Pedig te mindig óvatos voltál. Mi történt akkor?

-          Bíztam benne. Mindig azt akartam, hogy szeressen és akkor abban a teremben valóra vált az álmom. De nem gondoltam, hogy ilyen hamar össze is törik.

-          De az a lényeg, hogy most boldog vagy és a kicsi rendben van.

-          Igen, és örülök, hogy Dani nem figyelte a lejárt szavatosságot.