Niku - Váratlan Véletlen

Váratlan véletlen

Minden lehetséges, de semmi sem biztos.  Mondhatod, hogy az fog végbemenni, amit te akarsz, és amit te gondolsz, de sose tudhatod. Az életben mindig történik valami olyasmi, amire nem számítasz – ez lehet szomorú, boldog, meglepő vagy akár halálos is…

Minden tizenhét éves koromban kezdődött egy hétvégén. A szüleim beleegyeztek, hogy a két legjobb barátnőmmel átugorhatunk Bécsbe, három napra. Már előre is jó kis utazásnak ígérkezett. A Győrtől Bécsig tartó utat végig hülyültük, a Bécsben lévő szállásunkat pedig már előtte lefoglaltuk néhány héttel, így nem kellett amiatt aggódnunk, hogy nem lesz hol aludnunk. Miután megérkeztünk és lepakoltuk a cuccainkat átöltöztünk valami kényelmesebbe. Kint kellemes volt az idő, májushoz képest elég meleg is, így csak egy sötét térdnadrágot és egy fehér, mintás pólót kaptam magamra a kedvenc tornacipőmmel. Drága barátnőim hasonló szettek mellett döntöttek. A táskáinkkal indultunk útnak, és tipikus nőként elsőként a közeli plázába akartunk menni. A szállásunktól húsz percre volt a legközelebbi bevásárlóközpont, így a metrós utazást választottuk a séta helyett. Úgy néztük, hogy öt megállót kell mennünk, de nem igazán számoltuk, így csak az emlékezetünkre hagyatkozva szálltunk le az egyik megállónál, aminek ismerős volt a neve. Felmentünk a mozgólépcsőn és újra a nyüzsgő városban találtuk magunkat. A közelben sehol nem láttuk a plázát, így a mellettünk lévő térképen próbáltunk eligazodni, amit még néztek páran. Néhány másodperc után sikerült rájönnöm, hogy merre is kell mennünk.

-Megvan!-jelentettem ki és nagy sebességgel megfordultam. Az előttünk lévő útra mutattam, a lányok is hirtelen a forgalmas út felé kapták a fejüket. El is indultam, de ebben a pillanatban a földre is kerültem egy másik ember társaságában. Sikeresen összeütköztünk. A barátnőim ijedten kaptak a fejükhöz, amikor meglátták a rövid balesetet, míg karambolos társam barátja hangosan felröhögött. A körülöttünk lévő emberek persze rögtön felénk pillantottak, de azzal a lendülettel tovább is sétáltak.-Áuhh.-ültem fel. A járda betonja nem épp a legkényelmesebb ágy volt a hátamnak. Amikor felültem rögtön feltűnt miért is fáj annyira a bal lábam, egy jó öt centis részen lejött a bőr.

-Sajnálom.-állt fel ütköző társam. Leporolta magát és a kezét nyújtotta. Egy pillanatra majd felforrtam, hogy miért nem tudott figyelni, de hamar rájöttem, hogy én is ugyanolyan hibás voltam. Egészen eddig nem is néztem rá az említett osztrákra, de amikor a kezét nyújtotta kénytelen voltam felnézni rá. Már elterveztem, hogy megfogom a kezét, hogy segítsen felállni, megköszönöm és megyünk tovább. De sajnos a tervem nem épp így sült el. A hang alapján már persze tudtam, hogy egy sráccal ütköztem össze, de nem tulajdonítottam neki nagy feneket. Csakhogy, amikor a kezemet a kezére raktam és végigmértem, majd belenéztem a szemeibe egy pillanatra megszűnt körülöttem a külvilág. Lassan segített felállni, de nem vettük le a tekintetünket egymásról. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Miután ráeszméltem, hogy már semmi szükségem a kezére, magamhoz rántottam az enyémet.

-Jól vagy csajszi?-fordultak felém a lányok idegesen. Bólogattam és újra a srácra pillantottam.

-Sajnálom, nem figyeltem, csak mentem ész nélkül.-magyarázta és a kezével mutogatott.

-Ami azt illeti, én is. Sajnálom.-válaszoltam és leporoltam a combomról az apró kavicsokat és a port. Mosolyogva megrázta a fejét és én teljesen elolvadtam, nem gondoltam, hogy egy idegen erre is képes nálam.

-Nagyon megütötted magad?-pillantott le a sérült lábamra.

-Ah, túlélem.-legyintettem mosolyogva.-Volt ennél már rosszabb is. És te?

-Semmi.-nézett végig magán.-Két lábam, két kezem, a lényeg talán megvan.-nevetett fel. A kijelentésén én is jót nevettem. Még szerencse, hogy németből perfekt vagyok, így a kommunikáció nem volt nehéz.-Egyébként Gregor Schlierenzauer.-nyújtotta a kezét ismét, ám most a bemutatkozás céljából.

-Emma Kiss.-ráztam vele kezet. Csak ekkor esett le, hogy ki is ő. Régen néztem én a síugrást, de csak hobbiból és ritkán, de ez a név valahogy megmaradt. Gregor Schlierenzauer…

-Örülök.-mosolygott.-Bár összefuthattunk volna barátságosabb módon is.-vakarta meg a fejét.

-Hát igen.-nevettem és lehajtottam a fejemet. Végül a két lány és a barátja is bemutatásra került. Kiderült, hogy az a srác is síugró és már tíz éve legjobb barátok. A lábamat is vizsgálgattam közben, nem ártott volna neki valami hideg vizes borogatás vagy ilyesmi, mert eléggé fájt.

-Szeretnélek kárpótolni.-nézett rám az előbb megismert Gregor.-Csak nem tudom mivel.

-Ha megmondanád, hol van a legközelebbi csap, vagy mosdó, azzal tennél a legtöbbet.-mosolyogtam.

-Itt van nem messze, egy bevásárlóközpont, ott tuti van.-mosolygott ő is. Öten vettük célul a plázát, ahol is Gregor és Mario kitalálták, hogy meghívnak minket egy üdítőre. Nem akartunk a terhükre lenni, de végül az unszolásukra beleegyeztünk. Felkerestük a mosdót és a lányokkal bementünk. Egy zsebkendőt bevizeztem és a lábamra tettem. Nem éppen a legdivatosabb viselet, de abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy a fájdalom elmúljon. Visszamentünk a srácokhoz, megrendeltük az üdítőinket és beszélgetni, ismerkedni kezdtünk. A bal oldalamon Gregor ült, vele beszéltem a legtöbbet. A lányokkal legtöbbször alig tudunk megszólalni egymás mellett, nekem is folyton jár a szám, de Gregor minden egyes mondatát figyelemmel hallgattam végig és sokkal csendesebb voltam, mint szoktam. Ez a barátnőimnek is feltűnt, így rögtön leszűrték, hogy ez a srác ennyi idő után is nagyon bejön nekem. Gregort egy mindig mosolygós fiúnak ismertem meg, aki imád fotózni és persze sí ugrani. Néha újra kellett magamat indítani, mert a mosolya és az, ahogy a hajába túrt lehengerelt. Az egész srác megmozgatta a fantáziámat, pedig még azt se mondhatom, hogy felettébb fantáziaizgatóan öltözött fel, hisz’ csak egy farmert és egy fekete pólót viselt egy baseball sapka kíséretében. Hihetetlen volt, hogy egy idegen srác így magával tudjon ragadni, de az érzéseimnek nem tudtam ellenállni. Csak éreztem, hogy tetszik, pedig alig ismertem. Egészen estig lógtunk a két sráccal, nap végén persze meg volt a telefonszámcsere. A további két napot is velük töltöttük, ők rutinosabbak voltak Bécsben, mint mi – bár ők se voltak az osztrák fővárosba valók –, így a legszebb helyekre kalauzoltak el minket. De egy délután eljött a búcsúzás pillanata is, a két srác kikísért minket az állomásra. Mario és két barátnőm a peronon diskuráltak, én pedig még Gregorral a bejáratnál beszélgettem. Még útközben leszakadtunk a többiektől, mert nevetőgörcsöt kaptam – hát van ez így nálam –, a többiek meg szerintem direkt akartak minket kettesben hagyni. Az ajtónál előre engedett és megálltunk a peron végén, a többiek onnan pont nem láttak minket, meg aztán a peronon is voltak néhányan, akik takartak.

-Örülök, hogy így egymásba botlottunk.-mosolyogtam rá és letettem a bőröndömet.

-Máskor is egymásba botolhatnánk.-vigyorgott.-Tudom, hogy elég messze lakunk egymáshoz és…

-Megoldjuk.-vágtam rá. Mindenképpen találkozni akartam még vele, a Győr és Fulpmes távolság tényleg elég nagy, de nem legyőzhetetlen. Bemondták, hogy a vonat nemsoká érkezik, felsóhajtottam és a szemeibe néztem, amelyek ugyanúgy csillogtak, mint két nappal ezelőtt.

-Két és fél nap ide vagy oda, nekem akkor is hiányozni fogsz.-ölelt meg. Kicsit meglepett a reakciója, mert az alatt a kisidő alatt a legközelebbi dolog kettőnk között egy kézsimítás volt, amikor megkérdeztem mi az a kis heg a jobb karján. Akármennyire is furcsa volt a gyors közeledés azonnal hozzábújtam. Néhány másodperc múlva kicsit arrébb húzódott, de csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Egy apró, de hatásos – hatásos alatt azt értem, hogy majdnem összeestem – puszit nyomott az ajkaimra. Ha az ölelést gyors közeledésnek írtam le, akkor ez a puszi vagy csók egy Antarktisz – Madagaszkár távolságnak felelt meg, amit két másodperc alatt tettek meg.

És, ha valaki azt hinné, hogy felszálltam a vonatra és soha többet nem hallottam Róla, az téved. Rendszeresen beszélgettünk telefonon, interneten, de a találkozás négy teljes hónapig nem jött létre. A szüleim végül megunták, hogy a telefonszámláim összege már a csillagos eget súrolták, ezért beleegyeztek abba, hogy életemben először egyedül hagyjam el az országot és találkozhassak Gregorral.

Kicsit féltem a találkozástól. Tény, hogy szinte mindennap beszéltünk, de négy hónap, akkor is négy hónap. Ki tudja mik történtek vele, amiket nem mondott el. Például beszerzett egy barátnőt és csak a barátom akar lenni. Apropó barát. Azt még nem említettem, hogy négy hónap alatt az érzéseim teljesen megváltoztak vele kapcsolatban. Az első hónapban még csak jobban megismerkedtünk és barátkoztunk, de végül egyre több titokba avattuk be a másikat. A kapcsolatot én már nem éreztem barátinak, a szívem azt súgta, hogy Ő kell nekem.

-Gregor.-pillantottam meg négy hónap után egy padon, a bécsi állomáson.

-Emma.-pattant fel és szorosan megölelt.-Atyavilág, de rég láttalak.-nézett rajtam végig.-Gyönyörű vagy.-mosolygott és a kezemet egy percre se engedte el.

-Te meg még mindig ugyanolyan jól nézel ki.-néztem én is meg őt.

-Ugyanolyan jól?! Ez azt jelenti, hogy bejöttem neked?-vigyorgott büszkén.

-Mit gondolsz miért lógtunk veletek? Mert kedvesek vagytok, ah dehogy…-legyintettem, de végül elnevettem magam. Sétálgattunk, beültünk egy étterembe enni és az az egy nap gyorsan el is telt. Az én vonatom majd’ egy órával hamarabb indult, mint Gregoré, így kikísért a peronra. A szerelvény már bent állt, de az indulásig még több, mint húsz perc volt. Beszélgettünk, ameddig csak tudtunk, tíz perccel a haza utam kezdete előtt fel akartam szállni a vonatra. Öleléssel váltunk el, a lábam már a fellépőn volt, amikor meghallottam Gregor hangját. Visszaléptem és kérdőn felé fordultam.

-Várj! Így nem mehetsz el.-rázta meg a fejét és odalépett hozzám. Átkarolta a derekam és teljesen váratlanul megcsókolt. Nem tétováztam egy tizedmásodpercig sem, azonnal visszacsókoltam. Már hetek óta arra vártam, hogy találkozzunk és titokban reménykedtem, hogy lehet valami, de a szenvedélyes csókra tényleg nem számítottam. A hangos bemondó szakított minket félbe, mely bemondta, hogy a vonat néhány percen belül indul.

-Nem akarok hazamenni.-támasztottam a homlokomat az övének.

-Nem akarom, hogy itt hagyj.-csókolt meg újra.

-Megpróbáljuk? Tényleg akarod?-pillantottam rá.

-Igen, teljes szívemből.-nyomott egy újabb szerelmes csókot az ajkaimra. Egy utolsó csók után elváltunk. Vegyes érzelmekkel foglaltam helyet. Ki tudja milyen életre van ítélve ez a kapcsolat. Több száz kilométer választ el minket egymástól, nagy bizalom kell ahhoz, hogy ezt bevállaljuk. De mi megtettük!

A szüleim először ellenezték – de csak a folyamatos utazgatás miatt –, de végül megbékéltek a helyzettel, hogy kéthetente én megyek vagy Gregor jön. Eddig egész jól bejött nekünk, mert most vagyunk tíz hónapja együtt.

Anyuékkal most éppen úton – illetve sínen – vagyunk Leoben felé, ahol az állomáson találkozunk Gregorral. A találkozásokkal most kicsit elcsúsztunk, mert Gregornak megkezdődtek az edzései, nekem meg az érettségi jelentett folyamatos elfoglaltságot. Így egy teljes hónapot kellett kibírnunk egymás nélkül.

Mielőtt megérkeztünk volna már alig bírtam magammal, doboltam a lábaimon, a kisasztalon, az ülés karfáját piszkálgattam az ujjaimmal, egyszóval mindenhogy próbáltam túlélni azt a pár percet. Ahogy közeledtünk az állomás felé kimentünk az előtérbe, folyamatosan az ajtó ablakán nézelődtem, hogy mikor pillantom meg a peronon álló páromat. Elég gyorsan értünk be, ezért alig láttam bármit is a külvilágból. Az ajtón szinte kirobbantam, amikor megálltunk. Jobbra-balra néztem, hátha egy másodperc alatt meglátom. Így is lett.

-Hiányoztál!-felkapott és megpörgetett, miután egymáshoz futottunk.

-Te is.-simogattam, ahol csak tudtam. Szenvedélyesen megcsókolt, és egyikkőnket se érdekelte az a körülbelül húsz ember, akik minket néztek. Végig kellett néznem rajta a csókunk után, végül is csak egy hónapja nem láttam! Egyáltalán nem volt nyári idő, mindössze 15 fok volt és az eső is csepergett. Gregor egy hosszú farmert és egy fehér pólót viselt, amin egy szürkés-barnás kabát volt – és persze az elmaradhatatlan Red Bullos baseball sapka. Eszméletlen jól nézett ki, bár nem nagyon izgatott, hogy éppen mi van rajta. Láttam már farmer – póló összeállításban, fürdőnadrágban, tréningruhában, ruha nélkül, de mindenben – és minden nélkül is – ugyanolyan jól néz ki és ugyanúgy oda vagyok érte. A szüleimnek is köszönt, aztán utaztunk tovább Bischofshofenbe, ugyanis nagy vágyam volt, hogy lássak végre egy sáncot élőben. Lehet, hogy lassan egy éve járunk, de élőben még mindig nem láttam versenyezni, de még síugrósáncot sem sikerült meglátogatnom.

A vonaton kevés hely volt, a szüleimtől elég messze sikerült helyet foglalnunk, de most az egyszer nem bántam. Végre kettesben voltunk. Két óra elteltével a sánchoz is megérkeztünk, Gregor vezetett minket körbe, még a sáncasztalt is teljes közelségből megmutatta. A csodás napot csak az irtózatos fejfájásom árnyékolta be, ami már lassan öt napja tartott. Először az időjárás változásra gondoltam, hisz olyankor mindig érzem a fájdalmat, de ez még másnap reggel Gregor karjaiban sem akart elmúlni. Ketten voltunk náluk, a szülei és a testvérei sem voltak otthon, az én szüleim pedig csak egy egynapos túrát tartottak velünk előző nap.

-Még mindig fáj?-simogatta az arcomat.

-Ühüm.-bólogattam és összeszorítottam a fogamat. A fejfájás egyre szörnyűbb lett.

-Ez nem egészséges. Gyere, bemegyünk a kórházba!-emelt ki az ágyból.

-Csak egy fejfájás.-karoltam át a nyakát.-Majd elmúlik.-csókoltam meg. Greg hajthatatlan volt, egészen Innsbruckig utaztunk a klinikára, ahol teljesen kivizsgáltak. Mindenféle gépekbe befektettek, ez már nekem se tetszett. Egyre idegesebb lettem. Az eredmény délutánra lett meg, Gregornak kint kellett várakoznia a folyosón, míg én az orvossal együtt voltam bent a vizsgálóban. A fejleményeket tíz perc alatt közölte, de a lehető összes kérdést feltettem neki, ami hirtelen eszembe jutott. Végül bő félóra után csendesen léptem ki Gregorhoz. Beleültem az ölébe és átkaroltam a derekát, majd az egyik kezemmel megsimítottam az arcát.

-Mondd már, ne várass! Mit mondott a doki?-kérdezte. Nem válaszoltam neki, csak még egyet simítottam az arcán és egy puszit nyomtam a homlokára.-Ne vágj már olyan arcot, mint aki halálra van ítélve.

-Pedig tényleg így van.-hajtottam le a fejemet.

-Cica, ez nem vicces.-emelte fel a fejem és egy puszit nyomott az ajkaimra.-Szóval?-mosolygott.

-Nem vicc.-néztem rá.-Találtak egy rosszindulatú daganatot az agytörzsemben.

A mosoly egy pillanat alatt eltűnt és a kétségbeesés ült ki az arcára. Éreztem, ahogy egyre erősebben szorít, és nem akar elengedni. A kezei megremegtek, a szemeiben pedig könnyeket véltem felfedezni.

-Az orvos szerint annyira súlyos, hogy két-három hetem van hátra.

-Micsoda?-rázta meg a fejét és az előbbinél még szorosabban fogott. Megpusziltam a homlokát és a szemeibe néztem, amik most a könnyektől csillogtak.-De hát csak meg lehet gyógyítani. Olyan nincs, hogy nem!

-Megkérdeztem minden lehetséges módot, de nem tudott választ adni. Azt mondta csak erős fájdalomcsillapítót tudna felírni, amivel lehetne két-három hónap is, de akkor már járni sem tudnék. Így hát nem kértem belőle, nem akarok szenvedni.-csuktam be a szemeimet.

-Ez csak valami hülye film, ugye?-simította meg az arcomat.

-Nem.-nyitottam ki a szememet.-Ez a valóság.

Nem bírta tovább. Elkezdett sírni, még soha nem láttam őt ilyennek. Hangosan pityergett és erősen szorított, a fejét a vállamra hajtotta. Én pedig csak simogattam őt és a buksijára adogattam folyamatosan a puszikat.-Menjünk!-szóltam neki néhány perccel később. Bólintott egyet, felálltam az öléből és kézen fogva lesétáltunk a kocsijához. Beültünk, megtörölte az arcát, aztán elindultunk. Csend volt, a rádió sem szólt és mi sem. Nem néztem rá, mert tudtam, hogy én is elsírnám magam. Ez nem hiányzott. Nem hiányzott, hogy én is elgyengüljek, azt kellett mutatnom, hogy erős vagyok. Csak bámultam ki az ablakon és átfutott az agyamon az egész életem. A csendet végül Gregor sírása törte meg. A jobb keze a sebváltón volt én pedig nyugtatásként rátettem az enyémet. Már nem messze voltunk a házuktól, nem akart megállni sehol, csak előttük.

-Ilyen nincs.-szólalt meg, amikor leparkoltunk az otthonuk előtt. Kiszálltunk és bementünk a házba. Gregor leült a nappaliban lévő kanapéra, én pedig mellé. Ahogy egy pillanatra csend lett Greg megint elkezdett sírni, nem szégyellte a könnyeit, de nem is kellett. 

-Nyugodj meg, szívem.-suttogtam a fülébe, miközben a haját simogattam.

-Hogy nyugodjak meg?-sírt fel még hangosabban.

-Csssss!-nyomtam az ajkaira egy csókot.-Nem akarlak így látni. Te nem ilyen vagy!-töröltem le a könnyeit.-Én a mosolygós, vicces, mindig vidám síugrót akarom látni, rá akarok emlékezni.

-Rendben.-nehezére esett kimondani ezt a szót, de erőt vett magán és fél perc elteltével megtette.

-Holnap délután indulnom kell haza. Addig csináljunk valamit.-másztam az ölébe.

-Mit szeretnél?-próbált kicsikarni magából egy mosolyt és átkarolta a derekamat.

-Téged.-támasztottam a fejemet az övének. Nem tétovázott, azonnal megcsókolt. Felkapott és felvitt a szobájába. Mire elértünk az ágyáig már alig volt rajtunk ruha. Tudtuk, hogy lehet akkor voltunk utoljára együtt. Sose volt még olyan szenvedélyes, mint akkor. Gregor minden mozdulatán, érintésén és csókján érezhető volt a szerelem, a fájdalom és az, hogy ez lehet az utolsó. Egy pillanatra se távolodott el tőlem. Azt akartam, hogy ez legyen számára a legemlékezetesebb, ezért ott és úgy kényeztettem Őt, ahol csak tudtam, és ahogy szerette. Minden egyes pillanatkor kirázott a hideg, amikor a teste az enyémnek simult.

-Szeretlek kicsim.-búgta a fülembe az utolsó nyögésünk után.

-Én is szeretlek, mindennél jobban.-feküdtem a mellkasára.

Nehéz volt úgy a szemébe néznem, hogy tudtam nem soká el kell mennem. Tudtam, hogy olyan fájdalom fogja érni, ami még soha. Erre sehogy sem tudtam felkészíteni, de nem is lehetett. Este miután elaludt, kimásztam mellőle az ágyból és papírra vetettem minden gondolatomat. Minden mondatomat könnyek követték, előtte nem akartam sírni, de éjjel minden kijött rajtam. Nem az fájt, hogy el kell mennem, hanem az, hogy itt kell Őt hagynom. Azt akartam, hogy boldog legyen, és velem az is volt, de nélkülem mi lesz Vele? Bele se merek gondolni…

A levél megírása után visszabújtam hozzá, de addigra ő is felkelt. Nem tudott aludni, de nem is csodálom, hogy miért nem. Végül addig simogattuk egymást, amíg mindketten elaludtunk. Reggel boldogan ébredtem, a napfény átszűrődött a függönyön. Örültem, hogy végre igazi nyári idő van. Az örömöm azonban nem tartott sokáig, mert eszembe jutott minden, ami az előző napon történt. Egész délelőtt egymás ajkain csüngtünk, de a délután is eljött.

-Éjjel írtam neked egy levelet.-nyomtam a papírt a kezébe, miközben a taxira vártunk. Már elkezdte volna kibontani, de lefogtam a kezét.-Még ne! Csak akkor olvasd el, ha elmentem… végleg.-a hangom a végére elcsuklott.-A szüleim biztos értesíteni fognak róla, majd csak akkor. Oké?-suttogtam, miközben könnyes szemekkel pillantottam rá. A papírt belecsúsztatta a hátsó zsebébe és sírva bólogatott.

-Nem hagyhatsz itt.-nézett a szemeimbe.

-Nem is akarlak, de ha az élet így akarja.

-Az élet szar és én nélküled nem is akarom folytatni.-rázta meg a fejét.

-Ne csináld ezt, könyörgöm.-sírtam fel hangosan. Magához húzott.-Ne nehezítsd meg a dolgom.-túrtam a hajába.-Attól, mert én nem leszek, Te még lehetsz boldog. Kérlek, ez az utolsó kívánságom, hogy boldog legyél, semmi más.-simogattam az arcát. Közben megérkezett a taxi.-Mennem kell.-fordítottam a fejemet egy pillanatra az autó felé.

-Ne.-suttogta.

-Gregor, tudod, hogy mennem kell. Nem maradhatok. Csak rosszabb lenne.

-Tudom.-sóhajtott.-De olyan nehéz. Miért nem maradhatsz velem itt örökre?-simogatta a derekam.

-Örökre itt leszek Veled.-tettem a kezemet a szívére. Vettem egy mély levegőt, de még mielőtt kifújhattam volna Gregor szenvedélyesen megcsókolt. Úgy csókolt meg mintha az lenne az utolsó. Nem tudhattuk, hogy látjuk-e még egymást vagy, hogy mikor hatalmasodik el felettem végleg a daganat. A kedvenc fakarkötőmet a kezemről átcsúsztattam az övére és egy puszit nyomtam az ajkaira. A taxis addigra a cuccaimat berakta az autóba, de a búcsúzkodás után én is beültem.-Vigyázz magadra!-szóltam még ki Gregornak.

-Soha nem foglak elfelejteni.-mondta. Ebben a pillanatban el is indultunk az állomásra.

-Szakítás?-kérdezte a taxis.

-Nem, annál sokkal szörnyűbb.-töröltem le a könnyeimet, de semmit nem segített, ugyanis megint sírnom kellett. Az élet tényleg szar. Az egyik legfontosabb embernek kell fájdalmat okoznod úgy, hogy nem is tehetsz róla.

Ahogy teltek a napok a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Gregorral még telefonon se tudtunk beszélni, mert folyamatosan edzései voltak. De talán jobb is volt ez így, mert valami egy kicsit elterelte a figyelmét rólam. Tudtam, hogy mindennap gondol rám és én is mindennap gondoltam rá. Bizonyára ő is keresni akart, és én is őt. De egy beszélgetés teljesen a mélybe dobta volna őt, így legalább kicsit felkészülhetett arra milyen is lesz, amikor már nem leszek mellette. Ez volt életem legnehezebb és legszörnyűbb két hete, de egy reggel a fájdalom abbamaradt és nem láttam meg újra a napfényt…

Drága Egyetlenem,

Mire ezeket a sorokat olvasod, én már bizonyára az égből mosolygok Rád. De még mielőtt elsírnád magad el kell neked mondanom néhány dolgot. Úgy éreztem, ezeket tudnod kell.

Az egyik az, hogy ezt a levelet éppen akkor írtam, amikor olyan nyugodtan és édesen aludtál. Imádom, amikor alszol! De azt sose felejtem el, hogy nálunk a plüssmacimmal ébredtél. Ciki vagy nem ciki 18 éves létemre azóta azzal alszok, mióta vele ébredtél. Mindig eszembe jutsz róla és az illatodat is őrzi. Mindig jól esett hozzábújni, ha nem lehettem vele.

A másik az, hogy bizonyára nem tudtad eddig, de már az első nap is tetszettél… Így van, amikor egymásnak ütköztünk! Jól gondolod! Amikor felsegítettél arról a járdáról megszűnt körülöttem a külvilág. Rabul ejtettél és azóta is életem legszebb és legromantikusabb szerelmes fogságban tartasz! Csoda, hogy el nem ájultam, amikor először a szemeidbe néztem. Úgy ragyogtak, mint a Nap! De nem akarlak tovább fényezni, mert nem akarom az egódat csillagos magaslatokba emelni.

Magaslatok… Mindig a szívinfarktust hozod rám, amikor meglátlak a sáncok tetején ülni. Olyankor nem lehet hozzám szólni, úgy izgulok érted. Azt tudom, hogy én mire gondolok akkor, amikor ott ülsz. De arról még nem beszéltünk, hogy Te mire! Érdekelne. Mondd el, meghallgatlak majd fentről. Ha válaszolni nem is tudok majd, azért jó lenne tudni, hogy mik futnak át a drága agyadon ilyenkor…

Tudom, azt írtam, hogy nem foglak tovább fényezni, de most, hogy körül néztem itt az udvarotokban mindenről Te jutsz eszembe. Komolyan nem tudok betelni Veled! Egyik percről a másikra teljesen megváltoztattad az életemet. Beléd szerettem egy perc alatt, pedig akkor még nem is ismertelek. Most pedig még jobban szeretlek, és tetőtől talpig ismerlek. Azt hittem ilyen csak a mesében van, a mesékben meg csak gyerekként hittem. De most rájöttem, hogy az életünk is egy mese… ami most úgy tűnik, nem a legboldogabb befejezéssel végződik.

Gyerekként nem tudtam mit jelent az, hogy az emberek felkerülnek a mennyországba. Azt hittem, hogy az valami klassz hely, ahova az emberek akkor utaznak el, amikor megtették a dolgukat és utána nem jönnek vissza. Nos, ha gyerek fejjel nézem az életet, akkor én tényleg megtettem a dolgomat. Megtaláltak! Ez volt a dolgom. És ha most el is kell mennem, boldogan teszem, mert tudom, hogy megismerhettem és boldoggá tehettem a világ legcsodásabb emberét, Téged.

Búcsúzóul, csak annyit kérnék tőled, hogy egy kicsit emlékezz rám. Ha magányos leszel, csak tekints fel az égre és gondolj rám, mindig ott leszek és figyelni foglak.

…Soha nem felejtem el azt a váratlan véletlent, ami összehozott minket…

Ölel, csókol, és örökre szeret,

Emma

Írta: Niku