Álarc nélkül
Csendesen,
magabiztosan lépdelt végig a folyóson, mintha nem mardosná belülről semmi,
miközben mögötte diáktársai összesúgtak. Néha-néha elkapott egy-egy mondatot,
félmondatot. Mindegyik arról szólt, hogy senkit sem enged közel magához. „Senkit
sem szeret” – kúszott a fülébe a mondat. „Nem ismeri senki”s még pár hasonló
félmondatot csípett el. Mennyire nincs igazuk. – gondolta. – Senkihez nem
ragaszkodott még ennyire, senki sem értette meg úgy, mint ő. De nem törődött a
háta mögött sugdolózó tömeggel, egyenesen az osztálytermébe igyekezett, hogy
elő tudjon készülni az órára. Közben mosolyogva integetett a barátnőinek, s
akiket ismert az iskolában. A teremben mindenki hangosan beszélt, alig lehetett
hallani, hogy mit mond a másik, de amikor kinyílt az ajtó és a lány belépett,
fagyos csend telepedett a diákokra. Már rég nem érdekelte őt, hogy mit
gondolnak róla mások, csak magában akarta tartani a fájdalmat. És sikerült is
neki… legalábbis az iskolában, mások előtt. Senki sem érdeklődött „hogy léte”
felől, kíváncsiak voltak persze, de senki sem annyira, hogy rákérdezzen. Szó
nélkül sétálta a helyére, de azt üresen találta. Körbe nézett az osztályban, de
sehol sem találta. Pedig most rá volt szüksége, egy olyan emberre, aki eltereli
a gondolatait és a műmosoly helyett igazit csal az arcára. A tömeg felocsúdott,
s tovább beszéltek. A lány elővette a pakkját és a könyvét olvasta. Nem igazán
figyelte az ajtó nyílását és csukódását, de amikor a székek hangjukat adva
arról, hogy kitolták őket, felpillantott. Meglátta a történelem tanárt és
gyorsan felállt. Egyik órára sem tudott figyelni, s álarcát nehezebb volt fenn
tartani, mint képzelte. Teljesen kiment a fejéből, hogy egész nap találkozni
fog vele, de amikor csak tekintetük találkozott, mosolyogva intett neki. A fiú
arcán nem látszott semmi érzelem, nem szenvedett. Vagy nem érzett semmit, vagy
igazán jól titkolja, hogy neki is fáj. Ő az utóbbiba reménykedett. Nem akart
rosszindulatú lenni, de minden könnyebb lett volna a számára, ha fiú is éppen
annyira szenved, mint ő. Aztán a nap hamar eltelt. Semmit nem csinált délután,
csak a tükör előtt ült és az álarcot tökéletesítette. Nem akarta megmutatni,
hogy nem csak egy gép, még ha úgyis tűnik, de félt. Elment letusolni, de tudta,
hogy a víz nem mos el semmit, a fájdalmat nem enyhíti. Majd húsz perc után
vizes hajjal lépett ki a kabinból. Hajáról a hátára folyt a víz, végig
barangolva meztelen testét. Magára csavarta a névre szóló törölközőjét s
visszaindult a szobájába. Az ágyára vetette magát. Vizes haja szétterült a
párnán, és ő csak a plafont bámulta. Visszaemlékezett azokra a csodás napokra,
éjszakákra, amiket a fiúval töltött. Emlékezett, hogy hogyan becézgette a fiú
az ő testét, milyen odaadóan csókolta, s a vágyat is, mely mindkettőjükben
égett. Ezekre a gondolatokra szemébe könnyek gyűltek, s sebesen folytak végig
arcán. Az egész délutánjának nehéz munkája másodpercek alatt tönkre ment. Az
álarc, amit felépített leomlott. Sírva emelte maga elé a kis tükrét, és
figyelte benne saját magát, de most már álarc nélkül. Ezt a rengeteg könnyet
akarja elrejteni ismerősei elől, az álarc nélkül senki sem láthatja. Visszadőlt
a párnára a tükröt az éjjeliszekrényre rakta, s tovább zokogott, majd szépen
lassan álomra szenderült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése