Bogíí - Halálos gyönyörűség

Halálos gyönyörűség

„Az ember elfuthat valaki elől, akitől fél, és megpróbálhatja legyőzni azt, akit gyűlöl. (...) Ám ha végtelenül szereted azt, aki végezni készül veled, nem marad választásod. Hogyan menekülhetnél meg tőle, hogyan küzdhetnél ellene, amikor azzal ártasz a szeretett lénynek? Ha nincs más, amit Őneki adhatsz, mint az életed, hogyan foszthatnád meg tőle?”

Ezt a bulit nem hagyhatom ki – győzködtem magam a tükör előtt. Nem néztem ki rosszul, sőt már mondhatni gyönyörű voltam. De különösebben kedvem a bulizáshoz sohasem volt. De megígértem Anne-nek, hogy ott leszek, de csak is az ő kedvéért. „ Nem mindennap lesz az ember tizennyolc éves” – ezt a mondatot hallottam tőle mostanában mindennap legalább ötvenszer. Jól tudja, hogy nem szeretek eljárni itthonról. Nincs sok értelme, ha az ember egyedül tölti a tizennyolcadik születésnapját, pasi nélkül. Félreértés ne essék, nem csak pasira van szükségem. Hanem szerelemre. Az életem akkor lenne tökéletes. Barátok, család, egyetem – mert hál’ istennek felvettek oda, ahova menni szeretnék – és a szerelem. Anne szerint a legjobb út, ami kivezet az én búskomor állapotomból, az a buli. Hát ez a kérdés eléggé foglalkoztat engem, hisz kik azok, akik bulizni akarnak azok után, hogy a barátjuk, akiért annyira oda voltak, dobta őket? És nem is személyesen, hanem SMS -ben. De azt hiszem, nem is szomorú vagyok miatta, hanem mérges. Hogy mer SMS –ben szakítani? Nem is embernek számít az ilyen. És igazából, nem is azért nem megyek, mert nincs nagyon kedvem. Inkább egy megérzés, ami arra késztet, hogy mondjam le valami betegségre hivatkozva. Elsöpörtem ezt a gondolatot, ráfogtam arra, hogy ez nem szervezett buli, ahol csak a barátaim lesznek, hanem olyan „mindennapos”, ahol valószínűleg ő is ott lesz, és én nem akarok találkozni vele. Mert félő lesz, hogy kikaparom a szemét.

-  Azt hiszem, már humorérzékem sincs. Hát ideje indulnom – sóhajtottam. Lementem az emeletről, felvettem a ruhámhoz passzoló kényelmes balerina cipőmet.

-  Anya elmentem – szóltam be a konyhába mielőtt még elmentem volna.

-  Jaj, kicsim. Fantasztikusan nézel ki. Érezd jól magad.

-  Igyekszem. Szia – elköszöntem és mielőtt kiléptem volna az ajtón, belenéztem még egyszer a hatalmas tükörbe. Barna hajam göndören omlott a vállamra. Napbarnított bőröm csillogott a krémektől. A piros ruhámhoz egy egyszerű, sima fekete legginget vettem fel. Nyakamon és csuklómon fekete ékszerek voltak. Remélem nem nagyon kihívó – reménykedtem és gyalog elindultam a buli helyszínére. Csak kétutcányira volt a törzs helyünk, melyet minden szombat este megtöltött a mi kis bandánk, és gyalog alig tizenöt perc alatt oda is szoktam érni. Lépéseim akaratlanul is lassulni kezdtek, ahogy kezdtek kirajzolódni a club vonalai, majd közelebb érve a fények egyre ragyogóbban villogtak. Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt. Mélyeket lélegeztem, majd beléptem rajta. Eddig fel sem tűnt, de most ahogy beléptem észrevettem, hogy a zene egyáltalán nem úgy szól, ahogy ilyenkor mindig. Csak halkan, s az egész hely kihalt. Lassan, kacskaringózva haladtam az asztalok között a helyünk felé.

-  Boldog születésnapot! – kiabálta hirtelen rengeteg ember, akik csak úgy körülöttem teremtek. Ha olyan érzelgős lettem volna, most elkezdek bőgni, de ez sohasem ment.

-  Nagyon köszönöm srácok – mosolyogtam kedvesen rájuk. Majd hátulról valaki megragadta a karomat és ellenkező irányba kezdett húzni engem. Kirángattam kezemet az ujjai közül és megtorpantam.

-  Ne csináld már Lau.

-  Köszönöm An, hogy szóltál. És mégis hova megyünk? – kérdeztem és addig eszem ágában sem volt elmozdulni onnan, amíg el nem mondja.

-  Ez csak egy meglepetés volt a többi vendégtől, a mi bulink a másik teremben van és meg kell ismerkedned valakivel.

-  Azt hittem mindenkit ismerek, akit te is.

-  Én is csak most találkoztam vele. Nekem nem a zsánerem, de biztos vagyok benne, hogy pontosan neked való.

-  Anne, kérlek, tudod, hogy…

-  Nem azt kértem, hogy legyél belé rögtön szerelmes. Csak azt, hogy ismerkedj meg vele. Meg tudod tenni?

-  Azt meg – sóhajtottam.

-  Akkor irány fel – és tovább húzott maga után.

És mint mindig, Anne-nek megint igaza volt. A buli fergetegesre sikerült és a srác sem volt semmi. Pont úgy nézett ki, mint ahogy az igazit képzeltem el magamnak. Magasabb nálam, igaz nem sokkal. Szökésbarna haja nem is hosszú és nem is sünis rövid volt, neki nagyon jól áll. Szeme gyönyörű barnában pompázott, de soha sem az vonta magára a figyelmemet, hanem a hamiskás mosolyra húzódó csábító ajkai.

-  Laura, bemutatom David-et. David, ő itt a legjobb barátnőm, Laura, akiről meséltem. Ismerkedjetek – nyomta meg a szót és rám mosolygott – nekem más dolgom van. – és ott hagyott minket kettesben.

-  Téged még soha sem láttalak itt. Most költöztél ide? – kíváncsiskodtam.

-  Átutazóban vagyok jelenleg, nem sokáig maradok – felelte sejtelmesen.

-  Értem. És jártál már itt?

-  Párszor, de egyik sem volt még ennyire jó. Felkérhetlek táncolni?

-  Igen – válaszoltam és elindultunk mi is a tömeg közé táncolni. Lassan sétáltunk el-elkerülve az éppen felénk táncoló párokat, majd a terem közepén maga felé fordított és szorosan magához húzott. Alig ismertem mégis feltétel nélkül bíztam benne. Belesimultam karjaiba és úgy összebújva lépkedtünk végig jó pár számot.

-  Nincs kedved kimenni? – kérdezte, fejével a hátsó kijárat felé intett.

-  De mehetünk – mosolyogtam rá.

-  De előtte nem innál valamit? Amióta megérkeztél úgy láttam, hogy semmi folyadékot nem ittál. Még a végén összeesel.

-  Csak azért lehetett, mert melletted mindenről olyan könnyen megfeledkezem – pirultam el zavaromban.

-  Akkor mit hozhatok?

-  Egy vodka-narancsot kérek.

-  Persze, az alkohol – kacsintott rám. – Várj meg ott kint, mindjárt hozom az italodat – mondta és eltűnt a bárpult felé. Még pár pillanatig blokkolva meredtem utána, majd lassan elindultam az ajtóhoz. Ahogy sétáltam az utcán feltűnt, hogy esett az eső, s még mindig csöpög. Egy lágy szellő cirógatta meg a karomat és kirázott tőle a hideg.

-  Parancsoljon, hölgyem, az itala – nyújtotta át David a poharat.

-  Köszönöm. És te mit iszol? Egyáltalán elmúltál már tizennyolc éves?

-  Igen, már elmúltam. Huszonegy leszek pár hónap múlva. Felelve pedig a másik kérdésedre, tequila-t iszok.

-  Nem erős egy kicsit?

-  Tökéletes – mondta miután lehúzta, ami a poharában volt. Döbbenten néztem rá, majd én is kiittam a poharam tartalmát. Itt szolgálják fel a város legjobb vodkáját, és már iszom is egy ideje, de a torkom még mindig nem tudott hozzászokni. Még így is, naranccsal keverve, égette a torkomat. S újra kirázott a hideg.

-  Oh. Látom nem hoztál magaddal kabátot. Tessék, itt a zakóm.

-  Kedves vagy, de nem fázok – ellenkeztem.

-  Most ezt mondod, aztán holnap betegen kelsz fel. Tessék, vedd csak fel – nyújtotta át a zakóját. Beleegyezően sóhajtottam s engedtem neki, hogy felsegítse rám. És elindultunk sétálni. Letértünk a járdáról, rá a fűre. Éppen hogy nedves volt, de a lapos cipőm kezdett átázni még ettől a kis víztől is.

-  Nem mehetnénk a járdán? Vizes a fű és a cipőm is át fog ázni teljesen.

-  Mutatni szeretnék valamit. Hidd el, megéri. Pár perc és ott is vagyunk – ha akartam is, amint megpillantottam érzéki ajkait mindent elfelejtettem és már nem is tudtam tiltakozni. Nem hazudott. Alig sétáltunk tovább még öt percig, hamarosan megérkeztünk egy hatalmas fához, ami egy dombon volt és alatta terült el a város. Hirtelen az ég is sokkal tisztább lett. A hold fénye ragyogott be mindent, és látni lehetett a csillagokat is.

-  Kívánj valamit – suttogta a fülembe. Felnéztem az égre és egy hullócsillag szaladt át az égen. Bárcsak… - kezdtem, mert nem tudtam semmit sem kívánni. Rájöttem, hogy abban a pillanatban tökéletes az éltem. Megfordultam, hogy kísérőm barna szempárjába nézzek.

-  Most minden tökéletes, nem tudok kívánni semmit. Kívánj te – kértem. Felnézett a csillagra, lehunyta a szemét és halkan motyogott valamit.

-  Nos, kívántál?

-  Igen – bólintott.

-  És valóra fog válni?

-  Nem valószínű.

-  Miért? – döbbentem le.

-  Mert neked mindenhogy meg kell halnod – súgta maga elé meredve. Futni akartam, de a lábam fölbe gyökerezett. Meg kell halnom. Ki ő, hogy ezt mondja? És miért, most, hogy talán ő lehet az, akire eddig vártam?

-  Ki… ki… ki vagy… te? – sikerült eldadognom egy egyszerű kérdést.

-  Hát azt hiszem, a halál angyalának lehet nevezni, de nincs kifejezetten nevem.

-  És meg fogsz ölni? – nyeltem egy nagyot.

-  Nem pontos a meghatározás, de vehetjük úgy is.

-  És… és… és miért? – érezte, ahogy forró, sós cseppek szivárognak be ajkaim közé.

-  Mert ez a sorsod – ölelt szorosan magához. – Én sem szeretném. Hidd el, erre nem gondoltam. Nekem is nehéz, mert valami furcsát érzek itt bent a szívemben. Nem szeretném, de a feladatom – mondta meggyötört hangon. – Sajnálom- és végre, megkaptam azt, amit egész este vártam. Csodálatos ajkait az enyémhez érintette. Gyengéden csókolt, majd egyre mohóbb lett, többet és többet akart. S vele együtt én is. Egy egész hosszú pillanatra elfeledkeztem róla, hogy miért is van itt, de akkor és ott nem érdekelt semmi. Soha nem így képzeltem el a halálomat. Körülöttem mindenki öregen, fájdalommal halt meg, s én sem gondoltam másként rá. De most, hogy ő itt van új értelmet nyert a gondolat. Nem is olyan rossz a halál, ha a megfelelő személy öl meg, vagy a megfelelő személlyel halsz meg.

-  Ha te szolgáltatod ki mindenkinek a halált jobb nevet is érdemelnél, mint a Halál angyala – szaporábban vettem a levegőt a csókjától, s éreztem, hogy szívem rögtön megszűnik dobogni. Erőlködtem. Még nem. Addig nem, amíg el nem mondom a tökéletes nevet számára. – Halálos gyönyörűség – suttogtam elfúló lélegzettel. És már nem próbáltam meg elmenekülni a sorsom elől. Hisz mi mást kívánhatnék? Hiába akarnám az életemet, nem lenne értelme, ha ő nincs velem. Megtaláltam, de ha élnék, elveszíteném. Erre nem lennék felkészülve. Nem akartam mást, csakhogy karjai közt leljem a halált. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, leült a fatövébe és az ölébe húzott. Fejemet vállára hajtottam és vártam szívem utolsó dobbanását. David karjaival magához húzott és szorosan ölelt. Könnyeimmel teljesen eláztattam a pólóját, de nem a fájdalom könnyei voltak, sokkal inkább az örömé, hogy a karjában halhatok meg, hogy életem utolsó percét mellette tölthetem. – Halálos gyönyörűség – suttogtam még egyszer erőtlenül. Másodperc töredékéig éreztem ajkait a hajamon, majd lélegzetét, ahogy kimondta az utolsó szavakat.

-  Szeretlek, fent találkozunk.