Rêveur - Lepketánc

Lepketánc

Továbbadott Biztonság I.

Július.

Otthon is fullasztó volt kibírni. A harminc maximum harmincöt fokos hőség is kikészített néha, nemhogy a buszos hőség az évfolyammal való háromhetes kirándulás hosszabb utazásai alatt. Különböző csodaszép helyeken jártunk.

Gyönyörű völgyek közt kanyargó utakon vágott át a busz, mely kis csoportunkat szállította éppen utolsó állomásunkra.

- Heidy! Heidy, nézd! - ragadta meg a kezem legjobb barátnőm - Hát nem csodaszép?

- De, tényleg szép - pillantottam a kinti tájra. Nem tudtam most értékelni az alattunk csordogáló hűs patak látványát... Nem érdekelt a kinti patak, nagyobb célnak éreztem nem leájulni a székből.

Elővettem a táskámból a langyos vizemet, a forróság már-már elviselhetetlenné vált. Gyorsan kortyoltam belőle, mintha napok óta nem kaptam volna folyadékot. Hátradőltem a kényelmetlen ülésen és lehunytam szorosan a szemem.

- Jól vagy? - Lassan bólintottam. Ez nem nagyon győzte meg Nettie-t de nem kérdezgetett tovább. Mélyeket lélegeztem. Kezdtem jobban lenni. Hallottam, ahogy barátnőm kimászik a székek közötti keskeny folyosóra. Léptei hamar távolodtak, majd valahonnan a busz elejéből csendült fel a hangja.

- Mrs. Stenser! Mikor érünk már oda?

- Türelem gyermekem, tíz perc sincs és már megérkezünk. Ülj szépen vissza! - Utáltam, ahogy a kísérők beszéltek velük. Végtére is gimnazisták voltunk, nem óvodások.

Úti célunk nem nagy városka, de mégis kellemes, hangulatos volt. A házakat egytől egyig ugyanolyan hófehér falakkal, sötét tölgy gerendákkal és vörös cserepes háztetőkkel lehetett volna jellemezni. Talán ettől tűnt a város ennyire békésnek, rendezettnek. A központban egy meseszép park terpeszkedett, körülötte üzletsorok, kávézók éttermek és butikok. A busz ezektől nem messze parkolt. Mindenki arra várt, hogy végre kiszabadulhasson a füllesztő légtérből. Erre azonban még nem volt lehetőségünk. Mrs. Stenser rövid történelmi kiselőadást tartott, majd elmondta, hogy ki melyik családnál fog szállást kapni erre a két éjszakára, míg itt tartózkodunk. Mindenki külön házhoz kerül, erre az eddigi utazások alatt nem került még sor. Általában Nettie-vel laktam együtt. Szerencsére most is egy utcában voltak a szállásadóink otthonai. Fogtuk a súlyos táskákat, majd a kísérők egyesével elmagyarázták, hogy merre találjuk azokat a bizonyos utcákat. Nettie-vel együtt indultunk el a butiksorok mentén, majd a kertváros részen át kerestük a St. Mark teret.

.~*~.

A tér közepén egy régi, de még most is működő szökőkút állt, a macskaköves út kétszer olyan széles volt, mint a bekötőút, a házak itt is ugyanúgy festettek, mint a város többi részében. Körbenéztem, a számozásokat keresve, majd lassan újból elindultunk Nettie-vel. Folyamatosan a házszámokat nézve ballagtam némán mellette, majd megálltam az ötösnél.

- Akkor én kettővel arrébb, a hetesesben, nem igaz? - Néztünk egymásra. Éreztem rajta a bizonytalanságot.

- Pakoljunk le, este felfedezzük a várost - mosolyogtam rá, majd léptem egyet a kertet körülvevő kis kerítés felé. Lassú léptekkel ő is elindult. Megvártam, még odaér a St. Mark tér héthez, majd belökve a kovácsoltvas kaput beléptem az apró kis kertbe. Túl nagy - és túl gyors - léptekkel átvágtam rajta, majd megtorpantam a bejárati ajtó előtt. Mély levegőt vettem, majd kopogtam.

Végtelennek tűnő másodpercek teltek el, majd a másik oldalról lépteket hallottam. Kattant a zár, és kitárták az ajtót.

Egy harminc esetleg negyvenes éveiben járó asszony állt előttem, arcán kedves mosoly játszott.

- Szia, már vártunk. Én Alda Thompson vagyok!

- Heidy Renov - mondtam bizonytalanul, még mindig egy helyben toporogva.

- Jajj, ne itt kint ácsorogj, gyere, kerülj beljebb - elmotyogtam valami köszönöm szerűséget, majd tettem pár lépést befelé - Érezd magad otthon! Végül is pár napig tényleg ez lesz az otthonod - Alda kedvesnek látszott, folyton mosolygott. Olyan igazán anyáskodó volt.

- A férjem, Mike pár órán belül ér haza, a fiam, Kris már ebédre várható. Addig is megmutatom a szobádat.

- Rendben.

- Fent vannak a hálószobák az emeleten - Indult el előttem a lépcsőn. Míg felértünk nem szólt egy szót sem, így volt alkalmam kicsit körbe nézni. A ház gyönyörű volt, és tökéletes rend uralkodott. Bárcsak ezt a saját szobámról is elmondhatnám otthon.

- És ez lesz a te szobád - nyitott be egy világos fa ajtós szobába. Nem volt túl nagy, de akinek ennyi holmija van, mint nekem, annak pont elég. - Remélem megfelel.

- Tökéletes, köszönöm.

- Pakolj ki nyugodtan, lent leszek a konyhában. Ha kell valami csak szólj.

- Köszönöm - ismételgettem Aldának bugyután.

- Az ebéd úgy fél óra múlva lesz kész - topogott még az ajtóban, majd kilépett a szobából és eltűnt a lépcsőfordulóban.

.~*~.

Az ágyon ülve válogattam szét a ruhámat és helyeztem a kis szekrénykébe gyönyörű rendezett sorokba. Rezgett a mobilom az éjjeli szekrényen. SMS-em érkezett.

Heidy!10kor, szökőkút!

xxx: N.

- Esti program kipipálva - motyogtam magam elé mosolyogva.

- Már is esti kilógás? - Csendült mögöttem egy mély hang, amitől majdnem frászt kaptam. Felugrottam és szembe fordultam a hang gazdájával. A telefon az ágyra esett, majd a másik oldalt a padlón landolt. - Bocs, nem akartalak megijeszteni - húzta mosolyra a száját a srác. - Kris vagyok.

- Heidy.

- Tudom. Anya már elújságolta, hogy megérkeztél. - pár lépést tett előre, majd felvette a mobilomat a földről. - xxx, N.? - mosolyodott el újra, majd a kijelzőről rám pillantott. - Pedig itt állítólag reménytelen a randizás. Balszerencsés a hely. Szegény pali...

- N, mint Nettie. A legjobb barátnőm - kikaptam a kezéből a készüléket, megnyomtam a kilépés-t és az ágyra ejtettem, ügyelve rá, hogy most ne a padlón végezze. Egy dühös pillantást vetettem Krisre, majd visszafordultam a szekrény felé és újra a ruháknak szenteltem a figyelmet.

- Amúgy... - szólalt meg újra, amitől szintén kihagyott egy pillanatra a szívverésem. Reménykedtem benne, hogy elhagyta a szobát. - ...csak azért jöttem, hogy szóljak neked, hogy kész az ebéd.

- Nem vagyok éhes - vágtam rá gondolkodás nélkül. Megkordult a gyomrom, elárulva a hazugságot. Kris hangosan felnevetett.

- Ez most nagyon nem jött be. Ugye ezzel tisztában vagy? - bólintottam, az arcomba tóduló vér számomra is tisztán jelezte, hogy az arcom vörösben pompázik. - Lejössz magadtól? A hátsó kert már dugig van ellentmondó kislányokkal. - kacsintott rám. - Lehet hogy neked már nincs elég hely... - Mosolya száz, hogy nem őszinte volt, de a szemében lévő csillogás miatt arca nem tudott kegyetlenné válni. Csak nevetni tudtam. Elindultam felé, arrébb állt, megnyitva az utat az ajtóhoz.

- Ahhoz el kéne kapnod. - incselkedtem vele, majd a lépcsőhöz sétáltam. Hátra néztem, de nem láttam, hogy követne.

Hangos puffanást hallottam a lépcső alsóbb fokainak környékén, és felhagyva a hátrafelé leskelődéssel, magam elé dermedtem. Kris állt előttem. Kellett pár pillanat, amíg felfogtam, hogy inkább a korláton átugrást választotta a lépcsőzés helyett.

- Ne becsülj le engem, kislány - majd megfordult és úgy, ahogy csak a srácok tudnak, levágtatott a lépcsőn.

A délután viszonylag hamar eltelt, este kilenckor igénybe vettem a fürdőt majd előkerestem valami viselhető ruhát. Kint még mindig elég meleg volt, nem akartam túl vastag cuccokat húzni.

Már a sminknél jártam, amikor határozott, de lágy kopogást hallottam.

- Bejöhetek? - felnéztem. Kris az ajtófélfának támaszkodva állt, és mintha az engedélyemre várt volna.

- Már félig bent vagy. Mi járatban?

- Anya azt üzeni, ilyen későn nem hagyhatod el a házat.

- Nem kell értem felelősséget vállalnia. És nem vagyok már kislány - egy pillanatra sem néztem rá.

- Egy feltétellel elmehetsz - Ült le az íróasztal mellett álló székre.

- És? Mi lenne az? - A tükörből láttam, hogy engem figyel. Mintha várna valamire. Talán...

Pimasz mosoly jelent meg az arcán. - Kísérettel elmehetsz.

Szavai hallatára sikerült elkennem a sminkemet. - A francba. - gyorsan javítottam a smink hibát, majd - immár rendbe hozott sminkkel - felé fordultam. - Ugye most csak viccelsz?

- Nem vagyok annyira vészes, mint ahogy látszik.

- Kétlem - mondtam halkan. Nem válaszolt rá. - Komolyan ilyen ürügyökkel szoktál csajokkal lógni?

- A randikra komolyabb szövegeim vannak. Na, de tényleg... nélkülem nem mehetsz ki a házból...

- És mi lesz? Bezársz a szobába? Másztam már ki ablakon, ne aggódj... - Az éjjeliszekrényen lévő óra 22:00-t jelzett, és e mellé még sípolni is kezdett. - Nettie vár. Mennünk kell.

- Remek, indulás - Széles vigyor terült el az arcán. Ezt a csatát megnyerte.

- Na végre! Mi tartott eddig? - Esett nekem barátnőm, amint feltűntem az utcán. Kris kissé lemaradt, még nem vonta magára Nett figyelmét.

- Bocs, de jobban akarnak vigyázni rám, mint a börtöntöltelékekre.

- És ő? - Pillantott mögém.

- Öhm, Nettie, Ő Kris Thompson, Kris, a legjobb barátnőm, Nettie Downtore - Kris mintha egy pillanatra kérdőn felvonta volna a szemöldökét.

- Örülök.

- Szintúgy. És merre terveztétek az esti sétát, csajok?

- Idegenvezetőnek jött? - súgta oda nekem Nett.

- Nem, Gardedámnak. - Válaszoltam egy fokkal hangosabban, amire Kris odakapta a tekintetét és elmosolyodott.

- Nem volt konkrét terv.

- Mit szólnátok egy kis városnézéshez? Persze nem az unalmas idegenvezetős szövegekkel - mosolyodott el, mire csak a szememet forgattam. Nettie kuncogott. - Holnap meg, persze csak hogy ne unatkozzanak a nagyvárosi lányok, egy jó kis búcsú-buliba is részetek lehet. - Újabb szemforgatás, majd újabb kuncogás.

- Nem lesz könnyű dolgom veletek - motyogta végül maga elé Kris, majd hangosabban újra hozzánk szólt: - Na gyertek - kezével a derekunknál fogva megindított minket a város felé.

.~*~.

Fáradtan dőltem be a már megvetett ágyba. Minden egyes porcikám sajgott. A bokám tropára ment a sok sétától, míg a rekeszizmaim a nevetéstől fájdultak meg.

Bejártuk az egész várost, olyan helyeket is felkutattunk, amit el sem tudtam képzelni. Ahhoz képest, milyen kisváros, elég nagy az élet. Kávézó, diszkó, sőt, még egy régebbi, olyan igazi filmekbe illő vidámpark is van.

Nehezen kikászálódtam az ágyból, elmentem zuhanyozni, majd elvackoltam magam az ágyban. Enyhe lámpafény áradt be az utcáról. Nem tudtam aludni. Pörögtek a mai nap eseményei a fejemben.

Érdekes, fárasztó, de jó nap volt. Rádöbbentem, hogy az első benyomás legtöbbször téves. Az első, unalmas kisváros kép is téves látszat volt. Sikerült kellemesen csalódnom benne, de Krisben is. Ma bebizonyította, nem csak az az egy incselkedő oldala létezik. De milyen is az ő igazi oldala? Ezen, és sok más hasonló gondolaton törtem még a fejem, majd csak hosszú idő után sikerült álomba merülnöm.

.~*~.

A másnap igencsak zsúfoltra sikeredett. Igaz, korán sikerült kikelnem az ágyból, délelőtt Krissel és Nettievel lógtunk. Mikor „nálunk”, mikor Nett szállásánál. Ebéd után meg a csoporttal mentünk túrázni a hegyekbe. Ez jó alkalom volt, hogy barátnőmmel végre tudjunk egy kicsit úgy is beszélni, hogy nem kapunk szinte minden szó mellé egy-egy megjegyzést egy harmadik féltől.

- Na, most már mesélj, milyen Krisséknél? És mi van ezzel a sráccal? Láttad te, hogy néz rád? Most komolyan.

- Héj, lassabban!

- Jól van, de akkor mesélj! - Erősködött tovább Net. Mosolyogva a szememet forgattam.

- Mégis miről? Mit szeretnél hallani?

- Jó hely, nem?

- Persze, de nem tudom, miért kéne különlegesnek lennie... Normálisak, ugyanúgy, mint Kartinék, akiknél te laksz. De ennyi.

- Jó, jó... De engem bedugtak egy házba, ahol van egy hisztis kiskölyök, te meg kapod a jó pasit! Ez nem igazság!

- Szerinted én kértem, hogy odaköltözhessek? Akarod, hogy cseréljünk?

- Tudod, hogy nem úgy értem.

- Na, mindegy, hagyjuk. Következő kérdés?

- Mi van Krissel? - hallatszott a hangján, alig bírta kivárni, hogy végigrágjuk magunk az előző témán, és felhozhassa ezt...

- Nincsen vele semmi. Nagyjából ugyanannyit voltam vele, mint te. És ahogy láttam, ti jobban elvoltatok együtt - mondtam őszintén.

- De rám nem nézett Úgy! - mondta, mintha ez minden indokomat a földig tiporta volna. És talán ez így is volt. - Velem úgy viselkedett, mint egy tízéves kisfiú a hatéves húgával... De veled? Ne mond, hogy csak nekem tűnt fel! - Nekem is feltűnt. De jobban megragadta a figyelmemet az, hogy veled hogyan viselkedett, és ez neked is feltűnt. Csak nem akarod látni! De ezt nem akartam hangosan kifejteni neki. Minek ringassam ilyen tévhitekben? Előbb győződjünk meg róla, utána közöljük vele, hogy mennyire közel jár az igazsághoz.

.~*~.

A túra igencsak fárasztó volt, késő délutánra értünk csak vissza, de még így sem ért véget a napunk. Ez volt itt az utolsó esténk, másnap korán indulás. Kris egyszerűen nem akarta hagyni, hogy unalmasan teljen az esténk, így még egy buli is várt ránk.

- Kész vagytok? - lépett be a fiú a szobába, ahol Nettie éppen az ékszerek között válogatott, míg én a sminkemet tökéletesítettem.

- Egy pillanat! - Motyogtam, majd szinte azonnal felé is fordultam. - Tádááá – mint aki a világ legnagyobb művét készülne bemutatni.

- Tökéletes! Nett, te hogy állsz?

- Melyik legyen? - tartott fel két különböző fülbevalót, hogy mi is szemügyre vehessük. - A zöld! - A sárga! - Vágtuk rá a két különböző választ Krissel.

- Legyen a zöld. - Egyezett bele Kris, egy döglesztő mosoly kíséretében, amire úgy éreztem, a szívem elfelejt dobogni. Persze tévedtem, hisz amint leült a székem karfájára, megvárni még barátnőm is befejezi a készülődést – a szívem eszement ütemben kezdett verni.

- Hát, fogjuk rá, készen vagyok. - Fordult felénk Nett, majd, mintha egy pillanatra döbbenet suhant volna át az arcán.

- Akkor hát, menjünk! Állt fel Kris, majd utána én is.

Egy végtelennek tűnő, mindkét oldalon sövénnyel keretezett úton sétáltunk, lassan magunk mögött hagyva a város fényeit.

- Mégis milyen eldugott helyeken szoktatok ti „bulizni” - kérdezte Nettie.

- Nyugi kislány! Garantálom, ilyen partiban még nem volt részed! - a fiú szemében vidám csillogás látszott.

- Úgy is szereted a bulikat - böktem meg a könyökét barátnőmnek.

- És te? - fordult felém Kris.

- Ő annyira nincs oda értük.

- Akkor te vagy az Én partitársam? - mosolygott Nettre. Átkarolta a vállát, mire óvatosan kihúztam a kezem Nettie kezéből, és lemaradtam pár lépésnyire. Figyeltem őket. Nem követtem, hogy miről beszéltek, de barátnőm nevetett, majd Kris is. Teljes összhangban voltak. Sötét hajukat borzolta a nyári szél.

Egyre erősebben gyanakodtam arra a bizarr gondolatra, ami a tegnapi sétánk alatt kezdett megformálódni bennem...

A zene dübörgött, a terasz két lépcsője közül a kevésbé forgalmasra telepedtem le, néztem az előttem lévő téren rángatózó testeket. Nem értettem, hogy ezt mégis miért nevezik táncnak. Szememmel ismerős arcokat kerestem. Láttam egy párat a buszról, de javában inkább ismeretlenek voltak.

Egy pillanatra feltűnt a parketten Nettie, aztán - egy szőke sráccal - pillanatokon belül szem elől is vesztettem.

- Tényleg nem nagyon élvezed az ilyen bulikat, látom - guggolt le mellém Kris.

- Szia - mosolyogtam rá.

Jó volt végre valakivel beszélgetni.

- Hogyhogy nem táncolsz? Ez a te világod, nem? Az éjszakai élet, meg hasonlók...

- És akkor neked? Könyvtárak tele lexikonokkal meg a matek szakkör? - felnevettem, és a vállánál eltoltam, minél távolabb magamtól.

- Na, komolyan érdekel! Kérlek! - Arcán hihetetlen mosoly látszott, a szívem kétszer olyan ütemben kezdett tőle verni. A zene erősebb ütemekre váltott, és már nem értettem a további találgatásait.

- Gyere! Hazaviszlek! - tátogta, felpattant és felém nyújtotta a kezét. Segítségével feltápászkodtam. Nem engedte el a kezem, átvágtunk a tömegen, majd máris egy enyhén kivilágított és - nagy örömömre - csendes utcára értünk.

Összekulcsoltam a karjaimat a lenge öltözetem nem igazán védett a szél ellen. Átfogta a vállamat, ami igencsak segített a hideg ellen.

Az utcán senkit sem láttunk, mintha az egész város abba a házibuliba tömörült volna, ahonnan Én személy szerint menekültem. Kris karjával átkarolta a vállamat, és némán terelgetett a félhomályban úszó utcákon.

- Nagyon unalmas volt a buli? - pillantott le rám halvány – talán bűnbánó – mosollyal az arcán.

- Nem volt olyan vészes. Volt már rosszabb is. De te azt mondtad szereted a parti életet... Mégis eljöttél...

- Hetente, szinte naponta vannak bulik. Te viszont holnap elmész. Fel kell állítani egy fontossági sorrendet – arcomon végigfutott a pír szavai hallatára.

- Köszönöm.

- Van kedved még valamerre menni?

- Sajog a bokám, utálom a magas sarkút... Nincs most kedvem sétálni.

- Beülni valahová?

- Abban benne vagyok - mosolyogtam rá. - Végtére is, aludni bármikor tudok...

Egy csendes kávézóba tértünk be, ahol régimódi kör boxok voltak és egy apró színpad is kapott helyet, amin most egy fiatal rock banda foglalt el, lazább zenéket játszva.

- Jó estét, mit hozhatok? - állt meg az asztalunknál egy középkorú pincérnő. Gyors rápillantottam a kínálatra.

- Én egy forró csokit kérek.

- Akkor abból lesz kettő - mondta a pincérnőnek, közben végig engem figyelt.

- Gyakran szoktál ide járni? - kérdeztem tőle.

- Mi számít gyakorinak? De mondjuk úgy, hogy igen - az arcomat fürkészte tekintetével. - Mondtam már, hogy gyönyörű vagy ma? - újra pír öntötte el az arcomat. - főleg akkor, ha zavarban vagy – valószínűleg most már fülig vörös lehettem. Egy kósza tincs hullott előre a feltűzött frizurámból. Átnyúlt az asztal fölött, gyengéden kisimította a fürtöt az arcomból. Érintése csiklandozta a nyakamat, szívem háromszoros tempóra váltott. Még lélegezni is elfelejtettem, ahogy felém hajolt, majd ajkai puhán érintették az enyémet. Egy pillanatra tétováztam, óvatosan újból érintkeztek egy végtelen másodpercre ajkaink, majd elhúzódtam. Felpattantak a szemei. Értetlenül nézett rám.

- Egyszer, egy tapasztalt srác azt mondta nekem, hogy itt állítólag reménytelen a randizás. Meg, hogy ez balszerencsés hely ahhoz... - motyogtam magam elé lehajtott fejjel.

- Ez a srác semmi esetre sem lehetett igazán tapasztalt. - mondta kissé hangosabban. - Kihozták a rendeléseket, ami tökéletes ürügy volt hozzá, hogy ne kelljen még egy kis ideig a szemébe néznem.

- Szerintem pedig biztos van ennek a srácnak tapasztalata... Nem valószínű, hogy vele van a baj.

- Pedig én erre szavazok.

- És mi van akkor, ha éppen a lány nem mer belevágni ebbe az egészbe?

- Más esetben erre a válasz az lenne, hogy türelem.

- De jelen esetben... - végre felnéztem rá, egyenesen a barna szemeibe, amik szinte megbabonáztak. - jelen esetben más lenne a megfelelő válasz...

- Esetleg a mi veszíteni valónk lehet? - Incselkedett, mégis látszott rajta, fél, hogy túlfeszíti a húrt.

- De ez a lány mindig a legkevesebb veszteségre törekedett eddig...

- És ez a lány fél kipróbálni valami újat? Holnap elmész... Lehet, hogy még valamikor összefutunk az életben... Vagy talán soha többé nem látjuk egymást... - Dőlt hátra lassan, kezét végighúzva az asztalon.

- Ne mondj ilyet. Kérlek! - Szörnyű volt hallani a szavait, és azt a fájdalmat, amit hordoztak. Kérte a számlát, majd elindultunk visszafelé a hűvös nyári éjszakában.

Lassan lépdeltünk egymás mellett némán. Pár lépésemet úgy intéztem, hogy közelebb kerüljek hozzá, egészen mellé. Rettentő bizonytalansággal a kezemért nyúlt. Ő, Kris, aki mindig csipkelődött, pimaszkodott, most bátortalan lett. Ujjai érintették a kézfejemet, majd – mint aki legalább egy oroszlánt szelídített meg – óvatosan megszorította a kezem. Viszonoztam, és mosollyal az arcomon felnéztem rá.

- Nem fázol? - megráztam a fejem. - óvatosan elengedte a kezemet és átkarolt. Fejemet neki döntöttem. Fáradtságot éreztem. De egyszerre nyugalmat is. Hazáig szó nélkül sétáltunk, csak a lépéseink hangja hallatszott. Mégsem volt már kínos a csend. Többé már nem.

Kris halkan kinyitotta a bejárati ajtót, majd felkapcsolta a lámpát az előszobában.

- Máshol is felkapcsoljam, vagy félhomályban sikerül felmenned?

- Feltalálok - Mosolyogtam rá újra. Elindultam a lépcső felé, majd amint felértem, lekapcsolódott a lámpa odalent. A holdfény halvány fényével megvilágította a folyosót, így – bár lassabb léptekkel- sikerült eljutni a szobámig. Lámpát kapcsoltam, majd lehuppantam az ágyra, és próbáltam megszabadulni a cipőmtől. A csattal kissé meggyűlt a bajom, de második próbálkozásra megadta magát.

- Fáradt vagy nagyon? Vagy zavarhatlak még? - állt meg Kris az ajtóban.

- Gyere nyugodtan - átvágott a szobán, majd leült mellém az ágyra. - Köszönöm az estét - barna szemei újra rabjaikká tettek.

- Nem teljesen így képzeltem el...

- Már úgyis mindegy... Nem mehetünk vissza az időben.

- Ez igaz – szája sarkában apró mosoly bujkált. Elkezdett rezegni a mobilom.

- Mit akarhatnak ilyenkor az... - motyogtam, majd amint megláttam, hogy Nett írt sms-t elfogott a pánik. Nem is szóltam neki, hogy eljöttem... Átfutottam a szöveget.

Ne várjatok meg.

Holnap találkozunk.

Xxx: N.

- Minden rendben?

- Igen csak Nettie írt. Hogy nem kell hazahozni.

- Biztos? Mert ha kell, akkor... Nem akarom, hogy azért legyen valami baja, mert...

- Nyugi már! Tud vigyázni magára! Úgy aggódsz érte, mintha a bátyja lennél! - mondtam neki, és meg is bántam, hogy kimondtam ezt. Nagyobb igazságtartama lehet, mint gondolná bárki is... Kissé megráztam a fejemet.

- Minden oké? - bólintottam.

- Mindjárt jövök, csak átöltözök. Úgy érzem, mindjárt elalszok.

- Akarod, hogy...

- Ne! Nem... - ismételtem meg valamivel kedvesebben is. - Akkor búcsú nélkül mennék el holnap.

- Jól van, akkor itt várlak. - míg ő kibújt a pulcsijából addig én fogtam a holmimat és átvonultam a fürdőszobába. Nem bírtam kiverni az előbbi gondolatmenetemet a fejemből. Nettie szülei meghaltak, még kicsi korában. Bár mintha lett volna egy, nem...nem... Nettnek nem lehet... Megnyitottam a hideg vizet, és egy keveset az arcomra fröcsköltem, hogy kitisztuljon a fejem. Lemostam a sminket, átöltöztem, majd visszatértem a szobámba.

- Na, fent vagy még? - Kérdeztem halkan Krisstől.

- Persze. - mosolygott fel rám.

- Hosszú nap volt...

- De mégis túl rövid ahhoz, hogy elég időt töltsek a társaságodban - Állt fel az ágyról, majd az állam alá nyúlt, kényszerítve hogy nézzek a szemébe.

- Ne nehezítsd meg ezt az egészet, kérlek...

- Örülök a véletlennek, szerencsének, sorsnak, vagy ki tudja, hogy mi terelt be téged ebbe a házba...

- Én tudom, hogy ki volt. Úgy hívják, hogy Mrs. Stanser tanárnő! - hangosan felnevetett, majd szorosan magához húzott. A nyakába fúrtam az arcom. Ragaszkodtam hozzá, nem akartam elengedni, olyan voltam, mint az óvodás kisgyerek, aki ott áll az ovi ajtajában, és öleli magához az egyetlen személyt, akit ismer, és nem akarja elengedni, mert tudja, hogy akkor vége a boldogságnak, bele kell vágnia az ismeretlenbe.

- Későre jár – mondta halkan, végigsimítva a fejemen, kihúzva a csatot, mely fürtjeimet tartotta. A hajam a hátamra és a nyakamra hullott, Kisfiúsan belefúrta arcát, majd pár pillanat múlva kibontakozott az ölelésből. - Holnap korán indultok. Ideje aludnod - mondta, közben egy tincsemmel játszadozott. Lábujjhegyre álltam és most én akartam elérni az ajkait.

- Nincs mit veszíteni – mondta egy kis hang a fejemben. Lehunytam a szemem, sikerült súrolnom az ajkát, majd éreztem, ahogy lejjebb hajol, megkönnyítve a dolgomat. Szétnyíltak az ajkaim, az övével együtt. Hirtelen lépett át az egész jelenet jó éjt pusziból szenvedélyes csókká. Végül levegő után kapva szakadtunk el egymástól.

- Hát ez...

- Cssss! Te magad mondtad, nincs mit veszítenünk. - mosolyogtam rá, és végre láttam tükröződni az örömöt a szemeiben. - Hiányozni fogsz. És ez a két nap is... felejthetetlen volt – suttogtam a mellkasának.

- Te is nekem. Soha se gondoltam volna, hogy valaha is...

- Én sem - nyomtam egy puszit az ajkaira, majd hátrébb léptem. - Jó éjt.

- Neked is – Simított végig az arcomon, majd, mint aki élete legnehezebb lépését teszi meg, hátrált egy kicsit.

- Aludj jól - megfordult és kisétált a szobából és az életemből is. Behúzta maga mögött az ajtót. Tettem pár lépést, ha nem torpanok meg egy pillanatra, akkor talán utána is megyek. De megtorpantam. Hallottam valami neszt még kintről. Kris hangját.

- Szeretlek. - majd lépések távolodását. Lerogytam a székre, külön erőt kellett vennem magamon, hogy eljussak az ágyamig. Valami puha anyag gyűrődött a hátam mögött, a széktámlán. Kris pulcsija. Magamhoz vettem, és bebújtam az ágyba. Magamhoz szorítottam, hosszan belélegezve tulajdonosának megnyugtató illatát. Könnyek gyűltek a szememben, a sírás fojtogatott. Hagytam, hagy bukjon ki belőlem minden felgyülemlett feszültség, hogy távozzon a könnyeimen keresztül.
Zokogva sikerült csak álomba merülnöm, Kris pulcsiját magamhoz ölelve.

.~*~.

Korán indult a buszunk, a ház még csendes volt. Alda volt csak fent, amit egyrészt sajnáltam, másrészt egyszerűbb így a búcsúzás. Egy gondosan összehajtott levelet hagytam az ágyamon Krisnek, búcsúszavak gyanánt. Aldától hálálkodva búcsút vettem, majd csatlakoztam Nettiehez, aki már a szökőkútnál várt. Majdnem pont ugyanúgy, mint tegnapelőtt, amikor megérkeztünk ide.

- Jó reggelt – köszönt kissé fáradtan.

- El tudod hinni, hogy csak tegnap előtt érkeztünk? Történt azóta egy pár dolog, nem gondolod?

- Emlékezetes volt, az tény. Főleg a tegnap este. Tán neked is? - bólintottam, vetettem egy utolsó pillantást a Thompson házra, majd néma léptekkel elindultam barátnőm mellett a központ felé.

(Kris)

Mikor reggel lementem a konyhába, biztosra vettem, hogy már elment. Hogy jogos volt az esti búcsú.

- Jó reggelt Kris – köszönt anya, amint meglátott, és gyorsan az asztalra tett egy adag omlettet.

- Nem vagyok éhes. Hány óra van?

- Fél nyolc

- A francba – mondtam ki hangosan. Akkor ők már rég úton vannak.

- Heidy hagyott neked fent egy levelet. És azt üzeni, sajnálja, hogy nem tudott... - Már nem hallottam, hogy mit üzent még. Amikor anya befejezte a mondatot, én már a lépcsőfordulóban jártam, majd berontottam a vendégszobába. Heidy szobájába.

Minden eltűnt, ami rá emlékeztetett. Tökéletes rend volt a szobában. Még a pulcsimat is kivitte valaki, emlékszem, a széken felejtettem. Valami fehér téglalap alakú volt az ágyon, egy fa karkötővel lesúlyozva. Felismertem a karkötőt, Heidy viselte mindig. Bizonyos afrikai törzsek hordtak ilyet, mely megóvta őket minden rossztól és bajtól. A kezembe vettem, szinte szorítottam, mint valamiféle utolsó köteléket, ami hozzá vezet. A levélre pillantottam, négybe volt hajtva a lap, rajta egy név állt kecses, grafittal írt betűkkel megformázva.

Kris Downtore

- De hát honnan a..?

Kedves Kris!

Tudom, most a címzésen vagy kiakadva, de ha egyszer így hívnak, akkor miért kéne tagadni? Azt, hogy hogyan is jöttem erre rá, ne részletezzük. Mindketten kicsik voltatok még, fogadjunk, nem is tudtad, hogy van egy húgod... Alda biztosan beavat egy két részletbe, ha megkéred rá... De ez nem az én dolgom. Sajnálom, hogy nem tudtunk elbúcsúzni rendesen, így hát be kell érni ezzel a búcsúmóddal. Bár egyébként sem az erősségem, úgyhogy talán ez a legjobb megoldás. Köszönöm, hogy ezt a kis időt, amit itt töltöttem felejthetetlenné tetted. Csodálatos két nap volt, és rettentően sajnálom, hogy csak ennyit tölthettünk együtt. Sok mindent akartam még elmondani neked, főleg a tegnap esti dolgokkal kapcsolatban. Jó lenne valahogy tartani a kapcsolatot... És most nem az olyasfajta kapcsolatra gondolok, ezt te is tudod. Remélem, ez után a levél után érthetőbbek a tegnapi mondandóim. És lásd, betartom az ígéretem: miért is nem lehet köztünk semmi? A távolság nem számít, ezt te magad mondtad, viszont él egy örök szabály! Barátnő bátyjával nem kezdünk ki. Gondolom, most erre 1000 érvvel tudnál tiltakozni, épp ezért szeretem a leveleket. Remélem, még valamikor a jövőben keresztezik egymást útjaink. Vigyázz magadra, én is vigyázok, és persze a húgodra is.

Köszönöm ezt a két napot, légy jó, a viszont látásig!

Szeretlek

XxX: Heidy

Megzavart az aláírás fölötti halvány, áthúzgált, mégis kiradírozott szó. Miért radíroztad ki Heidy? Nem akartad, hogy még nehezebb legyen nekem? Honnan tudhatnád, hogy ennél nehezebb már úgy sem lehet?

A karkötő lágyan hullott a bevetetlen ágyra, a levéllel együtt. Elhagyott minden erőm. Teljesen elhagyatottnak éreztem magam. És most tényleg az voltam. 

Vége