Noémi - Hulladék hegyen innen és túl

Hulladék hegyen innen és túl

(Egy pályázatra készült, amire nem küldtem be)

Kora délutáni fény ébresztette Laurát, selyem finomságú sugár, ami arcán pihent meg és izzó bíborszínre festette szemhéja belsejét. Megfontoltan nyitotta ki, nehogy a kellemes világosság, hirtelen ártalmas gonosszá váljék. A pihentek fáradságával kászálódott ki könnyed, nyári takarója alól. Nem nézett analóg órájára, nem érdekelte őt sem az idő, sem más tényező. Hűtőjük előtt álldogált fontolgatva mit válasszon, de csak dobozos kólát és chipset vitt magával, a kanapéig. Észre se vette, hogy nyitva hagyta az ajtaját.

Késő délutánig nem csinált semmit, ugyanazon a kopott bútoron ült a televíziót bámulva, zenecsatornákról mesecsatornákra kapcsolgatva. Az édesanyja úgy négy óra magasságában érkezhetett haza. Nem zavartatta magát, kipakolt újonnan szerzett műanyag reklám táskájából és a fűtőszekrénybe pakolta. Ajtaját nyitva találja, mégis szó nélkül hagyta.

- Milyen napod volt? – kérdezte végül.

Laura csak megrántotta a vállát. Idegesítette anyja jelenléte, jobban szerette, ha nem törődnek vele és a napjával.

- Megint délben keltél? – erőltette a beszélgetést.

- Ha azt mondom, nem békén hagysz? – mordult fel.

A nő sértetten vonult el hálószobája felé, de útközben rothadó bűz csapta meg orrát. Benyitott lánya szobájába, hol elé tárult a szemétdombnak is finoman nevezhető rendetlenség. Ruhák szerteszéjjel, ételdarabok, morzsák az asztalon, félig kifogyott energiaitalos üvegek és cigi csikkek a szőnyegen. Átverekedte magát a csatatéren, kinyitotta az ablakot, de semmi mást nem tett. Nem szólt lányának, hogy rakjon rendet, csak elvonult szobájába, ahol egy halom tiszta és szennyes ruhát félre söpörve az ágyára feküdt és bekapcsolta a televíziót.

***

- Holnap lesz a beiratkozás, kilenctől délig fogadnak – közölte az őszülő férfi fiával.

- Vagy nagyon korán kell ott lenni, vagy későn kell érkezni. Így általánosságban elkerülhető a tömeget.

- Inkább menjél reggel. Az biztosabb, drágám – szorította meg asztalon nyugvó kezét, anyja.

- Korán szoktam kelni – helyeselt Arnold és hüvelykujjával megsimogatta az aggódó csuklót.

- Istenkém, Arni, hogy mennyire megnőttél! Már kész férfi vagy! – boldogság csillogott meleg barna szemeiben.

Arnold imádta ezt, ha szülei így néznek rá, büszkeség áradt minden porcikájukból. Élete legjobb döntése volt, hogy beállt a városi környezetvédők és hulladék újrahasznosítók csapatába, Földünk és Környezetünk Fabrikál néven ismert, röviden FKF. Mindig is érdekelték a globális problémák és tenni akart a szebb és tisztább jövőért.

Leszedte az asztalt és elmosogatta a piszkos tányérokat, aztán pedig kiválogatta a hulladékot, majd kivitte a szemetet. Később a nap folyamán arra is volt ideje, hogy a szelektíven kiválogatott fém, műanyag és némi pappír hulladékot elvigye a néhány sarokra lévő, pont erre a célra kijelölt hulladékgyűjtőkhöz.

- „…de hatalmas ugrás az emberiségnek.” - idézte Neil Armstrong híres mondatának utolsó szavait, mikor a laposra taposott pillepalackokat a naptól, időtől megfakult citromszínű gyűjtőkonténerbe dobta.

***

Laurát édesapja vitte el a beiratkozásra, olajcsíkot húzott maga után a piros négykerekű. A lány szerint mindennek, de autónak nem lehetett nevezni. A városban a megye egyik legjobb gimnáziuma állt, ide vették fel Laurát. Nem szeretett tanulni, de volt agya, így nem érte meglepetés, mikor megérkezett a felvételt értesítő levél.

- Aztán vigyázz magadra, kicsim – intette óvva.

Az apja csupa szív ember, ám mit sem számított ez a lázadástól elvakult kamasznak.

- Nem várj haza – morogta és bevágta maga mögött az ajtót.

Gyűlölt korán kelni, a nyarat eddig leginkább alvással töltötte, az estéket pedig haverjaival ütötte el. Ma viszont nem volt választása, ha nem akart gyalogolni, akkor korán kellett kelnie, hogy apja elhozhassa munkába menet. Abba persze nem gondolt bele hogyan keveredik haza.

- Elnézést! – szólította meg egy nő – Itt kell a tankönyvrendeléses lapot leadni?

- Nem. Ez a sor a feliratkozásra vár – közölte Laura és fejével egy másik sorra bökött a folyosón. – Ott lehet azt beadni.

A nő szívélyesen megköszönte a segítséget Laura pedig büszke volt magára, hogy egyedül van mégis megtalálta a helyes irányt. Az osztályterembe végignézve rá kellett ébredni ő az egyetlen, aki nem nagycsaládostul jött. Vagyis egyetlen fiú kivételével, aki az imént állt be mögé.

- Szia – köszönt rá.

- Helló – mosolygott kedvesen, amolyan „JóReggelt” reklám mosollyal.

- Nem ismerjük egymást – Nem értette miért ilyen közvetlen ezzel a fiúval, de tetszett neki a változás. - Laura vagyok.

Nyújtotta üdvölésképpen kezét.

- Nem, még nem volt szerencsém megismerni. Engem Arnoldnak hívnak.

Csigalassúsággal haladtak, mégis egymás társaságában szinte repült az idő, gyorsan összebarátkoztak és az sem számított, hogy egymás ellen pólusai. Arnold sokat mesélt a Földünk és Környezetünk Fabrikál klub tevékenységeiről, hogy többek között saját feladatuknak tekintik a város megtisztítását, és nem régiben csoportos erdőtelepítő akcióban vett részt. Laurának egyszerűbben megfogalmazta: Fákat ültettünk az önkormányzat egy használaton kívüli telkére. Valahogy a lányt nem untatta a téma, nem tűnt olyan száraznak, mint a tankönyvekben. Arni szavaiból sütött az élvezet, komolyan szerette, amit csinál. Laura nem igazán tudta mit meséljen magáról, az élete nem, volt „élvezetes”, nem tevékenykedett a jövőért, még csak nem is tervezett előre. Inkább faggatta a fiút, elterelve a szót magáról. Mire az összes sort végig várták a szavak is elfogytak.

Leendő gimnáziumuk kapujában álltak, figyelték egymást.

- Megadod a telefonszámod? Szeretnék még az iskola előtt találkozni veled – mondta ki kereken Arnold, mindenféle kertelés nélkül.

Laura elvörösödött, úgy érezte most történik vele ez életében először. Enyhén dadogva, mondta, hogy igen és bediktálta Arni névjegyzékébe. Kelletlenül váltak el egymástól, de ellenkező irányba laktak. Még az utca végről visszanézett Laura Arnoldra, és intett a fiúnak, aki viszonozta, ám aztán egyedül maradt a keserű gombóccal a torkában.

***

A nyár idusán már igazi jó barátok lettek. Heti rendszerességgel találkoztak, és naponta beszéltek telefonon, legfőképpen a szeptemberi iskolakezdés volt a téma. Gyakran sétálgattak a városi Arborétumban, sokszor hajnali időpontban. Laura nem bánta, hogy korán kell felkelnie, ugyanis már volt miért. Otthon is próbált kedvesebb lenni szüleivel, hiszen szerette őket, de azt gondolta amilyen volt az a természetes. Arnold kedvessége és csodálata a szülei iránt ébresztette rá, hogy koránt sem. Kezdtek a dolgok jóra fordulni Laura életében, minél közelebb került a fiúhoz, annál jobban javult a vad és kezelhetetlen természete.

Egyik verőfényes nap is az Arborétumban sétálgattak, amikor Arnold már nem bírta tovább:

- Miért nem mesélsz sosem a szüleidről? Vagy magadról?

A lány letaglózott, vígan iszogatta eddig az almalevet, amit a fiútól kapott, de most félrenyelt és köhögni kezdett.

- Ez így nem igaz! – ellenkezett végül. – Mondtam, hogy anyát Katának hívják.

Tudta, hogy nem éppen erre a válaszra várt, de próbálta lájtosítani a feszült helyzetet némi savanyú humorral. Ám Arnold addig nem mondott semmit, míg egy jobb válasszal elő nem állt.

- Jól van! Nem kell így rám nézned a nagy és barna… boci szemeiddel. A szüleim nem éppen olyan példamutatóak, mint „Patyolaték”. Nem rossz emberek és én sem vagyok az, csak… - elhallgatott egy pillanatra, hogy összeszedje gondolatait. – Vannak gondjaink.

- Nem vagyok pszichológus, de szerintem a gondok megoldódnak, amint rendszert viszünk az életünkbe és elkezdünk törődni a körülöttünk lévő világgal.

- Igen. Neked mindig igazad van – a gúnyos mosoly nem volt igaz Laura arcán. Mérgében kiitta az utolsó cseppeket, – Remek, elfogyott! – majd a kovácsolt vaskapu előtt álló szemetes felé hajította, amibe persze nem talált bele. Nem törődött tovább az üveggel, inkább Arnoldhoz fordult. – Tudod értem én, hogy fák mentése, meg szemét szedés az erdőben, tiszta menő ez a gerillakertészet meg minden, de fényévekre áll minden normális embertől.

- Ez a normális? – bökött mutatóujjával az egykor almalevet tartalmazó üveg felé.

Nem tudott mit mondani kínjában, tudta, hogy nem szabad szemetelni, tudta, de nem érdekelte és ezt úgy érezte nem mondhatja el Arninak. El akarta magyarázni milyen olyannak lenni, mint ő, de túl sok stressz járt begondolni is. Táskája mélyéből egy cigarettát halászott elő, amit öngyújtójával meg is gyújtott volna, ha Arnold nem veszi ki a szájából. Eddig nem cigarettázott előtte, talán érezhette rajta, de nem mondta ki, hogy a saját bűze.

- Tudod ez mennyire káros? – emelte fel, hogy szeme előtt kettétörtje. – Nincs semmi értelme annak, hogy szívod.

- Ehhez nem volt jogod! – emelte fel a hangját.

- Neked pedig ehhez! – mondta és az üveg után nyúlt, majd beleejtette a kosárba a dohánnyal együtt. – Van választásod.

Arnold határozott mégis gyengéd hangon szólította meg, de Laurának elég volt mára, úgy érezte megfosztották. Dühös, dacos érzés kavargott benne, mely felszínre tört, mint egy régen szunnyadó vulkán:

- Már választottam! És megköszönném, ha nem szólnál bele!

- Rendben. Akkor nem hívlak többet – csalódottság tükröződött szemeiben.

- Végre egy normális ötlet – bosszankodott a másik.

Komoran egymásra meredtek, de egyikük se akart bocsánatot kérni. Mindenki a maga igazát védte, tűzzel, vassal, ágyúval. Végül Arnold elsétált, magára hagyva Laurát a bosszússágával.

***

Sokáig töprengett azon, mi történt az imént. Összeveszett Arnolddal, mert beleszólt az életébe, mert nem helyeselte, a romlott viselkedését. Újra és újra átgondolta, kereste az észérveket az igazára, de keveset talált, a legtöbb a fiú mellett szólt és ez ismét dühítette. Elhatározta, hogy nem fog bocsánatot kérni és nem fogja keresni a nyár végéig. Tudta, hogy hibázott, tudta, hogy nincs igaza, de sértette volt, makacs akár egy öszvér.

Lerogyott az arborétum padjára és fejét fogva próbálta elterelni gondolatait. Rágyújthatott volna, de nem volt hozzá kedve, igazából késztetést se érzett aziránt, hogy elszívjon egyet. Régen már nyúlt volna érte, de mintha Arni megrázta, magához térítette volna éberkómájából. Szeptemberig kerülheti, de aztán az iskolában, már nem bujkálhat, kavargott tudta mély bugyraiban ez a felismerés.

Fiatalok nevetése törte meg a csendet, nevetve sétáltak el mellette, csak a szemetesnél álltak meg, hogy kidobják a kürtöskalácsok nejlon csomagolását. Az egyiket lefújta a szél a tetejéről s Laura lábához tapasztotta. A lány csak bámulta a primitív zacskót, egyedül marad vele és lekötötte a figyelmét. Úgy érzete itt az idő, a változásra, mondhatni a változás szele fújt.

A mozdulat nem került sok energiába, míg a földről a kukába ejtettet, eszményi értéke ám felbecsülhetetlen volt.

- „Kis lépés egy embernek…” - suttogta, hogy ő és csak a szél legyen fültanúja megtörésének.

***

Szeptember elseje azon csodálatos napok egyike, melyeken tanítás nélküli iskolai nap folyik. A leendő gimnazisták izgatottan várják az avatást s, hogy végre megismerkedjenek az új osztálytársakkal. Arnold nem az új osztálytársak miatt lépett be izgatottan a terembe, igazából csak egy osztálytársa miatt feszeng, és remeg úgy, mint a nyárfalevél, bár elég durván összevesztek a nyáron, előtte mégis barátok voltak. Fel akarta hívni, de nem tudta mit mondjon neki. Nem sajnálta azokat, amiket mondott, csak azt, hogy kiabált vele és így tálalta neki.

Az osztályban kevesen voltak még, így könnyen kiszúrta Laurát az ablaknál egy padban. Egy lánnyal beszélgetett, akinek szőke volt a haja, de nem szőkébb, mint Lauráé.

Valahogy vidámabbnak, egészségesebbének tűnt, be kellett vallania, hogy meg is szépült az egy hónap alatt, pedig eddig se volt ronda. Hezitált. Odamenjen? Lehet, hogy utálja vagy… Tekintetük ebben a pillanatban összefonódott akár egy bonyolult kötés szálai. Azokban a kék tengeri szemekben nem volt harag, se düh, csak és kizárólag igaz jókedv. Rámosolygott a lány és szájával egy szót formázott. Arnold tudta mi az a szó, az első szó volt, amit mondott neki, még a beiratkozáson. „Szia”

Vége