Bogíí - Masquerade

Ohayo minna! Bogíí vagyok. Hát végre én is megérkeztem és az egyik novellám is. Jó olvasást.

Masquerade

A kapu közelében, a szokott helyemen ültem egy régebbi könyvvel a kezemben. A téli szünet még el sem kezdődött, de már minden diák arról beszél, milyen fergeteges lesz ez a két hét nekik. A szerencsések, akik családjaik körében tölthetnék a szünetet arról panaszkodtak, hogy szerintük mennyire gázak az őseik. Nem tudják felfogni, hogy mennyire jó nekik, hogy van otthonuk. Én már nyolc éves koromtól ebben a templomban élek, mert a szüleim meghaltak. A nővérek és a papok voltak az én családom és barátaim. Boldog voltam, hogy ők azért vannak nekem, de mégis hiányzott egy igazi család.

- Szia, Ashley! – ült le mellém valaki. Tekintetemet nehezen vettem le a könyvről, de nem lehetek udvariatlan.

- Oh, jó napot Kate nővér – üdvözöltem.

- Ash, ezt már megbeszéltük. Csak akkor vagyok Kate nővér, ha valamilyen hivatalos ügyben beszélünk vagy éppen tanárként.

- Sajnálom Kate, csak figyelmetlen voltam. Nehéz elszakadni a könyvtől- Kate csak négy-öt évvel volt idősebb nálam, de már beállt apácának. Teljesen különböztünk, de valahogy még is a legjobb barátnők lettünk. És ő volt az egyetlen barátom az iskolában.

- Már megint egy régi könyvet olvasol?

- Olvastál már egyáltalán kilenc évnél régebbi könyveket? – kérdeztem gúnyosan. A templomban nem igazán volt szokás a 2020-as évek előtti könyvekből olvasni, pedig nekem jobban tetszik az az időszak.

- Még életemben nem olvastam azokból a könyvekből, de szeretném magamtól távol tartani őket. Annyira más stílusúak, meg az akkori élet is más volt.

- Éppen ezért jók, mert megismerheted azt a kort.

- Úgysem tudsz meggyőzni, szóval mi lenne, ha félretennénk ezt a témát és valami másról beszélnénk?

- Ha annyira akarod – sóhajtottam és csalódottan magam mellé raktam a könyvemet.

- Ne legyél ennyire keserű, ha egy könyvről van szó. Meg amúgy is, ha jól gondolom nem csak a könyv miatt ültél ide ki.

- Persze, hogy nem. A jó levegő miatt is. Nincs olyan hideg sem, mint ahogy a télen lennie kellene.

- Nagyon eltereled a témát. Én arról a fiúról beszélek, akit mindig árgus szemekkel figyelsz. Elment már? – kérdezte barátnőm figyelmesen. A kapura pillantottam és eszembe jutott Eric. Mennyire könnyebb lett volna a kapun túl élni. A kintiekkel találkozni, barátkozni, de sajnos ez nem adatott meg. A templom területét maximum csak három-négy órára hagyhattam el és ezt az időt legtöbbször a könyvtárban és sétálással töltöttem.

- Még nem ment el –sóhajtottam. Minden délután, a kapuval majdnem szemben lévő asztalnál ültem és vártam, hogy Eric elmenjen a bejárat előtt a barátaival.

- Jaj. Addig úgy sem tudok veled beszélgetni, amíg őt várod. Gyere be a szobámba, ha már elment – mondta kissé ingerülten Kate.

- Ígérem, bemegyek, és nagyon sajnálom.

- Semmi baj. Hozzá kell szoknom, hogy te különc vagy – mondta mosolyogva és tudtam, hogy egyáltalán nem sértésnek szánta. Kecses mozdulatokkal sétált vissza a kollégium felé. Senki sem nézte volt ki belőle, hogy ő örök szüzességet fogadott. Főleg, ha nincs rajta az a borzalmas fekete-fehér ruha. Újra kezembe vettem a könyvet és olvasni kezdtem.

- Szia! – köszönt valaki hangosan, de figyelmen kívül hagytam. Bárki másnak is köszönhettek. – Öhm… hello. Te ott a padon – kiálltott bátortalanul újra. Fejemet a hang irányába fordítottam, amikor megpillantottam őt. Ott állt a kapu rácsait szorongatva és kiabált. Gyorsan körbe néztem, hát ha, mégsem nekem szólt, de nem láttam az udvaron senkit. Egyedül voltam. Lassan, félénken indultam el felé.

- Szia. Sajnálom, de nem igazán figyeltem – motyogtam zavartan.

- Semmi gond. Hoztam neked egy meghívót a téli álarcosbálra – nyújtott felém egy borítékot.

- Miért nekem? – kérdeztem csodálkozva.

- Amióta erre járok haza rengetegszer láttalak itt kint, de mindig egyedül. Arra gondoltam, hogy itt barátokat szerezhetnél.

- Biztos nem szeretnéd másnak adni?

- Már mindenkinek van a barátaim közül –félénken elvettem tőle a borítékot és ő azonnal tovább is ment. – Remélem, látlak majd – fordult vissza erre a pár szóra.

- Miért nem mehetek el Katherina nővér? – kérdeztem csalódottan.

- Mert túl későn lesz, és mint diák éjjel nem hagyhatod el a templom területét.

- Kate nővér kérem – néztem esdeklően barátnőmre, de tudtam, hogy most nem mellém fog állni. Csalódottan sóhajtottam. – Azért ugye megtarthatom a meghívót? –kérdeztem reménykedve.

- Persze, de most már vonulj vissza a szobádba.

- Jó éjt – suttogtam és a szobámba indultam. Amint Eric elsétált, gyorsan Kate szobájába siettem ígéretemhez híven. Boldogan újságoltam el neki, hogy Eric milyen kedves és aranyos, de amint megemlítettem neki a meghívót már húzott magával a főnővérhez. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő azonban soha nem fog elengedni. Fáradtan dőltem az ágyamba, kezeim között a meghívót forgattam. 2109. december 26-a lesz a bál napja. Kereken egy hét múlva a Bartholomew kastélyban. El fogok menni. Ígértem meg magamnak.

Reszkető térdekkel álltam a hatalmas bejárat előtt, és féltem bemenni. Sikerült tökéletes ruhát szereznem erre az estére és kiszöknöm a templomból. Az álarc nem volt a legszebb, de legalább biztonságban éreztem magam mögötte. Fehér kesztyűs kezemben fogtam a meghívót és egy előttem haladó csoporthoz szegődtem.

- Elnézést kisasszony, láthatnám a meghívóját? – kérdezte a biztonsági őr. Remegve kissé, de sikeresen a kezébe juttattam a bizonyítékot, hogy én igenis bemehetek, mire ő csak helyeslően bólintott. Hatalmas tömeg volt a még hatalmasabb csarnokban és a gyomrom újra görcsbe rándult. Nekem egyáltalán nem itt lenne a helyem, de a hely varázsa mégis vonzott és képtelen voltam ott hagyni. Lassan róttam a köröket a teremben. Nem tudtam melyik csoportba is szegődhetnék, hiszen senkit sem ismertem. Kivéve persze Ericet, de őt is csak látásból és most nem is látom sehol.

- Üdvözlök minden fiatalt ezen a csodálatos tavaszi estén! – szólalt meg a színpadról egy szőke hajú, körülbelül 175 cm magas fiú. Rajta is maszk volt, de kisugárzása így is magával ragadó. Hallottam, ahogy beszélt, de a szavakat nem tudtam felfogni. – És persze senki ne feledje, hogy a személyiség nem marad rejtve egész éjszaka. Az álarc éjfélkor mindenkiről lekerül. Jó szórakozást mindenkinek – majd kezébe vette a gitárt és játszani kezdett a többiekkel. Az idő csak pergett és egyre inkább egyedül éreztem magam ebben a tömegben. Csak sétálgattam körbe-körbe hát ha, megtalálom az én hercegemet, de sehol sem volt. Már éppen feladtam a keresést és eldöntöttem, hogy haza megyek, amikor a hirtelen fordulattól neki ütköztem valakinek.

- Sajnálom, tényleg. Nem szándékos volt – szabadkoztam, de amikor felnéztem az illető arcába megállt a lélegzetem. Eric állt velem szemben, és ebben teljesen biztos voltam.

- Én vagyok a hibás. Nem figyeltem, mert szépséged elterelte a figyelmemet – bókjától arcom égni kezdett és szaporábban vettem a levegőt. – Engesztelés képen enyém lehet a következő tánc?

- Örömmel táncolok önnel, uram.

- Eric, ha szabad – felém nyújtotta a kezét és én belekaroltam.

- Ashley – mutatkoztam be én is. A következő húsz perc csodálatosan telt, bár egyáltalán nem éreztem azt a bizsergést, melyben oly sok könyvről írnak. Rengeteget táncoltunk, beszélgettünk és jól éreztük magunkat egymás társaságában.

- Kérek egy kis szünetet – mondtam mosolyogva – megkeresem a mosdót.

- Rendben csak nyugodtan. Biztosan megtalálsz – nevetett. Tíz percembe került mire sikeresen megtaláltam a mosdót, és felfrissítettem magamat. Majd öt perc múlva már újra a bálteremben voltam, ahol most a színpadon egy másik fiú mondta az időt.

- Már csak három perc van éjfélig – mondta. Igyekeznem kellett, hogy megtaláljam Ericet. De hiba volt. Ő már egy fekete hajú szépséget tartott a karjaiban.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire tapadós volt a csaj.

- Nem lehetséges, hogy ő volt az a templomból?

- Biztos nem. Akivel most táncoltam eléggé csinos volt, de a templomi lány nem mondható annak – nevetett. Mindegyikük rajtam nevetett. Potyogó könnyekkel szaladtam a bejárat felé, hogy senki se vegyen észre, és még inkább, hogy ne kelljen levennem az álarcot. Ám a balszerencse megint nem kedvezett nekem. Újból neki ütköztem valakinek, de a futás sebességétől hátra estem volna, még sem éreztem magam alatt a padlót. Helyette két kar fonódott a derekamra és tartott meg engem.

- Én… nagyon… sajnálom – hüppögtem.

- Már elmúlt éjfél és még nem vetted le a maszkodat – kezei derekamról eltűntek, hogy hirtelen az arcom felé közelítsenek, hogy eltávolítsák róla a zavaró maszkot.

- Én nem szeretném levenni – szabadkoztam és egy kicsivel hátrébb léptem. Az ő arcát már nem takarta el az álarc és felismertem benne a gitáros srácot. Igazán helyes volt. Sokkal jobban tetszett, mint Eric és ezt most nem bántam.

- Akkor nem veszem le. Hova készültél ilyen sietősen? – kérdezte kíváncsian.

- Haza szerettem volna menni.

- Biztos nem kocsival jöttél, akkor mivel mész haza?

- Sétálni akartam, mert olyan kellemes a levegő.

- Sajnos azt nem hagyhatom, hogy egyedül menjél haza. Elkísérlek – útközben rengeteget megtudtam róla. Alex – mert így hívják- a St. Lousi gimnáziumba jár a végzős évfolyamba. Szereti a régebbi könyveket pont, mint én és ezért is jár könyvtárba. Az út a templomig mindössze fél óra volt, de mi sikeresen meghosszabbítottuk egy órára. Sokkal jobban éreztem magam a társaságában.

- Hát megérkeztünk – sóhajtottam.

- Ez az egy óra volt ennek az estének a fény pontja. Örülnék, ha még találkoznánk valamikor. Mit szólnál a hétfőhöz a könyvtárban.

- Szeretném, de nagy valószínűséggel már kiderült, hogy kiszöktem és büntetésben leszek.

- Nem tudnál kérni enyhébbet. Mondjuk, hogy valamelyik tanárral kimehetsz?

- A kedvedért megpróbálom.

- Köszönöm – mondta fülig érő mosollyal.

- Én köszönöm, hogy elkísértél, és hogy szebbé tetted az estémet – a búcsú puszim félrecsúszott, így arca helyett az ajkaira kapta. – Szia – köszöntem el zavartan és gyorsan a kollégium részlegre siettem. Amint elértem az épületet már nem volt okom a futásra így csak laza, lassú tempóban igyekeztem a szobám felé.

- Örülök, hogy haza fáradtál – állt az ajtóm előtt Kate és cseppet sem tűnt boldognak.

- Szia – köszöntem bűnbánóan.

- Remélem, tudod, hogy nagy bajban vagy.

- Igen, tudom. Mi a büntetésem? – néztem fel az arcába és csak reménykedtem, hogy nem kijárási tilalom lesz.

- Három teljes hónapig nem mehetsz a városi könyvtárba.

- Kate, kérlek. Csak két szabályt szegtem meg – néztem rá könyörgően.

- Tévedsz. Hármat. Elhagytad a templom területét. Takarodó után hagytad el. A harmadik pedig, hogy a főnővér parancsa ellenére is elhagytad a templomot.

- Nem akarok lefaragni a büntetés hosszából, csak enyhítetni szeretném – néztem rá esdekelve.

- Mi az enyhítés? – kérdezte kíváncsian.

- Az, hogy csak felügyelettel mehessek könyvtárba. Kérlek, akár hosszabb is lehet a büntetésem, csak ezt az enyhítést engedd meg.

- Rendben.

- Köszönöm, Kate nővér – öleltem boldogan magamhoz.

- Ugyan, hiszen a barátnőm vagy, de most már menjél aludni.

- Nem is vagy kíváncsi az estémre? – kérdeztem csodálkozva, mert Kate mindig mindenre kíváncsi volt. Persze ezek közül a könyvek kivételek voltak.

- Dehogynem, de be kell tartanom a szabályokat. Majd reggel mesélsz. Jó éjt.

- Jó éjt – köszöntem el tőle. Gyorsan kibújtam a báli ruhából és felkaptam az ágyról a pizsamámat és a fiókból tiszta fehérneműt vettem elő. A tusolás most nem tartott olyan sokáig, mint szokott, mert hamar az ágyban akartam lenni. Borzasztóan fáradt voltam és alig hogy letettem a fejemet a párnára már aludtam is.

- Jó reggelt! – dörömbölt valaki az ajtómon. A szemeim fájdalmasan szúrtak, és fejem is lüktetett. Kezemmel az óra után kutattam, melyet hamarosan meg is találtam. Ledöbbentem néztem a számlapját, ami még csak fél nyolcat mutatott. – Ash! Felkeltél már?

- Gyere be – kiáltottam ki neki ám egy centit sem mozdultam ki az ágyból, sőt, még jobban begubóztam.

- Gondoltam, hogy még mindig alszol – mondta panaszosan Kate.

- Nővér vagy barát? – kérdeztem ásítva.

- Egy kíváncsi barát – felelte mosolyogva és leült az ágyamra. – Mesélhetnél miért akartál enyhítést a büntetésben, amit mellesleg Katherina nővér engedélyezett.

- Háááát… - nem tudtam, hogyan kezdjem el és kissé zavarban is voltam, hogy erről kell beszélnem.

- Csak nem Eric? – kérdezte kíváncsian.

- Nem. Egyáltalán nem. Kiábrándultam belőle, láttam azt az oldalát, amit nem tudnék elfogadni –sóhajtottam.

- Akkor?

- Megismerkedtem egy másik fiúval és vele találkoznék hétfőn.

- Egy másik fiú? Mi van akkor, ha ő is olyan, mint Eric? Erre még egyáltalán nem gondoltál? – emelte feljebb a hangját.

- Nem vagyok biztos benne, hogy nem olyan, mint Eric, de ezért szeretném megismerni, és ami még fontos, hogy ő is szeretne velem találkozni.

- Jól van, de ha összetörik a szíved, emlékezz rá, hogy én megmondtam. Mesélj még valamit a bálról – mondta. Miközben a reggelihez készülődtem mindenről beszámoltam neki. A nap többi részét tanulással próbáltam elütni, de mindig álmodozással fejeztem be.

Már csak két perc volt vissza az utolsó órából és Kate-tel indulhattunk is a városi könyvtárba. Amint meghallottam a csengő hangját, mintha csak kilőttek volna szaladtam a szobámba lepakolni a könyveimet és kicsinosítani magamat. Kettő óra után pár perccel már a kapu előtt vártam barátnőmet, hogy végre elindulhassunk. Kate unott arccal, és kissé lassú tempóban közeledett felém. Biztos voltam benne, hogy semmi kedve nincsen velem tartani, de őt bízták meg ezzel a kis faladattal.

- Mosolyoghatnál is végre kicsit kimozdulsz – mondtam, amikor odaért hozzám. Eddig fel sem tűnt, hogy a szokásos fekete-fehér apácaruha van rajta. – Nem szeretnélek kritizálni, de biztosan így akarsz jönni? – kérdeztem óvatosan.

- Legalább senki sem fog utánam koslatni. Áááá el sem hiszem, hogy bébi csősz vagyok.

- Egyáltalán nem örülsz, hogy kimozdulhatsz?

- Más esetben örülnék, de könyvtárba megyünk, és amíg te valamilyen fiúval enyelegsz, addig én unatkozni fogok, és még figyelhetlek titeket is. De inkább siessünk – mondta és már el is indult. A könyvtár gyalog mindössze tizenöt percre volt csak a templomtól így elég gyorsan odaértünk. Mint mindig, most is kevesen voltak bent és azonnal meg is találtam, akit keresnem kellett. Egyedül ült az üvegajtóval szembeni kis kávézó részben, miközben belemélyedt egy újságba. Lábaim földbe gyökereztek és nem bírtam egy lépést sem tenni.

- Azt ne mondd, hogy most bepánikoltál és feleslegesen jöttünk el, mert akkor nagyon mérges leszek. Most veszel szépen néhány mély levegőt, és odasétálsz. Én ott leszek a másik oldalon és figyelek. Szia – lökött meg előre és elsétált. Lassan közeledtem felé, s idegességemben a kezemet tördeltem. Borzalmasan féltem. Mi lesz, ha így nem fogok tetszeni neki? Ha csalódni fog bennem? Nem nézett fel az újságból, amikor megálltam mellette.

- Szia, Alex. Remélem nem vártál rám sokat – mondtam neki. Arcát felkapta és egy pillanatra egy döbbent szempárral álltam szemben. Tudtam, hogy csalódott bennem. A szívem hevesebben vert, mint eddig valaha bármikor is, és örülten pumpálta a vért az ereimben, mely legtöbb biztosan az arcomba érkezett. Vizslató pillantásától egészen elpirultam és zavartan hajtottam le a fejemet, míg vártam a válaszát

- Oh, sajnálom. Kicsit meglepődtem, mert maszk nélkül még szebb vagy. Kérlek, foglalj helyet – mutatott a vele szembe lévő székre. – Örülök, hogy mégis sikerült eljönnöd. Megúsztad vagy enyhített büntetés? –kérdezte.

- Enyhített. A másik oldalon van a kíséretem – nevettem. Az idő gyorsan repült. Kölcsönösen faggattuk egymást minden kis apróságról.

- Oh, nézd, esik a hó! – mondtam lenyűgözve, hiszen végre leesett az első hó.

- Azt hiszem, menned kell- sóhajtotta.

- Miért? – nem felelt csak fejével a kijárat felé intett, ahol láttam Kate-et, amint öltözködik és int, hogy nekem is mennem kell.

- Nem baj, ha kikísérlek?

- Szerintem nem. Legalábbis én nagyon örülnék neki – mosolyogtam rá kedvesen. Az öltözködés nekem kicsit tovább tartott és nagyon reméltem, hogy Kate nem fog itt hagyni. Már indultam is kifelé, amikor Alex megragadta a karomat és visszarántott.

- Történt valami? – kérdeztem ijedten. De tekintete most nem engem fürkészet, hanem a fejünk feledt a plafont. A kíváncsiságomnak nem tudtam ellenállni, ezért én is felnéztem. Egy fagyöngy függött le, pont kettőnk közé.

- Tudod, hogy ez mit jelent, ugye? – kérdezte egy kisfiús mosoly kíséretében.

- Azt hiszem igen – feleltem kipirult arccal. Kezével felemelte az államat, majd két tenyerébe fogta az arcomat. Szívem hevesen dobogott a mellkasomban és szaporábban vettem a levegőt is. Ajka egyre jobban közeledett az arcom felé, majd puhán a számra nyomódott. A csókja gyengéd és lassú volt, mégis éreztem benne valamit, ami még inkább tökéletesebbé tette. Zihálva húzódott el tőlem, de arcáról a mosoly nem tűnt el.

- Mikor láthatlak újra?

- Ha minden igaz holnapután – mondtam és az arca megrándult. – Valami baj van? –kérdeztem.

- Csak nem tudom, hogyan fogom kibírni. De azt hiszem elég útravalót adtál most nekem - arcomat újra elöntötte a pír a szavai hallatán.

- Jobb lesz, ha megyek. Kate már biztos mérges. Akkor majd szerdán.

- Alig várom. Légy jó.

- Te is.

Az a három hónap szinte szempillantások alatt elsuhant. Alex-szel minden második illetve az első másfél hónapban minden harmadik nap találkoztunk. Tavaszra a büntetésem enyhébb lett, vagyis minden nap találkozhattunk a városban, vagy Alex jött meglátogatni engem. Egyre közeledett a vizsgái időpontja. Már eltervezte, hogy a tovább tanulást a városban szeretné folytatni, hogy továbbra is együtt lehessünk. Végre éreztem azt az érzést, amiről minden könyvben olvastam és ezt Ericnek köszönhetem. Ha ő nem adja oda, akkor azt a meghívót, most nem lennék együtt a világ legédesebb fiújával. Hiszen minden az Álarcosbálon kezdődött.