Noémi - A legyező, avagy a beszélő tárgy

A legyező, avagy a beszélő tárgy

(Irodalom házi)

Kora délutáni fény ébresztette Laurát, selyem finomságú sugár, ami arcán pihent meg és izzó bíborszínre festette szemhéja belsejét. Megfontoltan nyitotta ki, nehogy a kellemes világosság, hirtelen ártalmas gonosszá váljék. A pihentek fáradságával kászálódott ki könnyed, nyári takarója alól. Nem nézett analóg órájára, nem érdekelte őt sem az idő, sem más tényező. Egy röpke percre el is felejtette, milyen nap a mai. Hétfő, ami annyit tesz, hogy jár a posta. Máskor nem számítana ez a nyamvadt hétkezdeti nap, főleg nem nyáron, de ma...

Megszólalt a csengő és a lány szeméből kipattantak az álmosság utolsó szikrái. Mezítláb futott végig a kavicsoson, hogy minél előbb átvehesse a csomagot, melyet nővére küldött neki Toscana-ból. A fájdalom most mellékes, gondolta, mikor egy élesebb kő felkarcolta talpát.

- Jó napot, kívánok! – Köszöntötte a postás urat.

Az átvételi nyilatkozat aláírása után, Laura kézbe is kapta az aprócska dobozt. Sokáig forgatta, nézegette, annyira elvarázsolta, hogy elfelejtett elköszönni a férfitól.

Bent a házban az asztalra helyezte és távolról is szemügyre vette. Ki akarta nyitni, de tudta, hogy ezzel meg kellene várni anyukáját, végül is, nem csak ő kapta, de el se tudta képzelni mi lehet benne. Sokáig civódott, mikor legrosszabb emberei tulajdonsága végre elbillentette a mérleg nyelvét s felszabta a csomagolást.

- Egy legyező? – hökkent meg. Kijelentésnek szánta felszólalását, de annyira meglepődött, hogy végül a mondat végén felvitte hangsúlyát és kérdés lett belőle.

Kezébe kapta, majd közelebbről szemügyre vette. Ezt nem ismerem, gondolta, mikor végig húzta mutatóujját nonfiguratív mintázatán. Egy levél is hevert a doboz maradványi között. A nővére gyöngybetűivel, két szót írt rá: Beszélő tárgy.

Később, mikor édesanyja hazaért nem tudott épkézláb magyarázatot adni lányának, a levéllel és a legyezővel kapcsolatban.

- Igen – elmosolyodott s már nem is haragudott Laura kíváncsi természetére. – Ezt anyukámtól kaptam, még kislány koromban.

- És hogy került Nórához? – szakította félbe.

Elhúzta szája szélét és szemöldöke összeszaladt, zavartan folytatta:

- Arról fogalmam sincs… - hangosan gondolkodott. – Amikor apátokkal nászúton voltam, neki adtam egy prágai magyar család lányának. Még a nevére is emlékszem…

Laura a levelet tanulmányozta, majd átfordította és meglátott egy másik kézírást.

- Kovács Lilla? – kérdezte.

- Igen. Így hívták. Lilla – bólogatva helyeselt anyukája. – Mit írt?

- Köszönöm a tanácsot. Kovács Lilla és a keltezés. Mit jelent ez? –fordult kérdőn felé.

Végre összeálltak a képek és a nő újra elmosolyodott. Homlokán a ráncok kisimultak.

- Ó, hát azt jelenti, hogy egy régi barátom, elérte a céljait.

Laura nem tudta, mit akar ezzel mondani, de végre megértette, hogy az ajándékot nem neki szánták és sokkal nagyobb az eszmei értéke, az anyukája számára.