Jelek
New York Times
Újabb ember esett áldozatul a „végtelen” gyilkosnak.
Sarah Palmer 21 éves joghallgató tegnap éjjel különös rejtély során eltűnt. Barátai szerint, Sarah nem olyan volt, aki éjszakákat az utcán vagy bárokban töltötte. „Egy tipikus jó kislány” Nyilatkozta áldozatunk legközelebbi barátja. Az eddigiekhez hasonlóan Saraht is egy végtelensebhellyel a torkán találtuk meg. Mrs. Palmert a Central Park egy padján fedezték fel. A megtalálók azt, mondták, hogy bő kabát volt rajta mi eltakarta arcát és egész testét, emiatt először laktalannak nézték. Így kihívták a rendőrséget, mint minden normális New Yorki polgár tette volna. A helyszínelők megállapították a halál beállta pontosan éjjeli tizenegy óra negyvenhét perc (11:47).
A rendőrök semmi különlegeset nem találtak nála. Csak egyetlen lap volt a kezébe, ami csupán csak két szó állt. „Találj meg!” Az eddigi áldozatoktól talán csak ennyivel különbözik Sarah Palmer halálának körülménye, bár a helyszín és az áldozatok mindig más, az elkövető, csak ugyan az lehet. A rendőrség nagyerőkkel kutatja az elkövetőt, de amíg ő szabadon jár - kel nem lehetünk biztonságban New York utcáin. Sarah Palmer csak egy egyszerű lány volt, hétköznapi arccal, hajjal, szemszínnel, hétköznapi munkával és barátokkal. Mégis az életét vesztette, pedig semmi rosszat nem tett.
Amanda Sparks
- Te! Olvastad ezt a cikket? –Tolta elém Sam az újságot. – Tiszta durva. Az a maca már megint lecsapott.
Rávetettem egy pillantást, majd közönyösen így szóltam: - Miért gondolod, hogy nő?
Sam jóízűen felnevetett, majd szürcsölt egyet a kávémból.
- Szentem, tök egyértelmű. Nem? – még egyet és még egyet. Kinyújtottam a karom és kikaptam a kezeiből kedvenc, füles bögrémet, amit én halásztam elő a dobozok közül és én töltöttem fel kávéval. Nem ellenkezet, sőt még ő nyújtotta.
- Szívesen. –elnyomtam egy grimaszos mosolyt, majd egy húzásra ledöntöttem a langyos feketelét, más néven életelixírt.
- Miért lenne az?! –tértem vissza a témához.
Ráböködött az újságra: - Olvasd el!
Engedelmeskedtem, s kézbe vettem a Timesot. Alig két percig bújtam, majd értelmetlenül néztem fel. „Találj meg!”? Érdekes.
- Ebből semmi nem következtetik arra, hogy nő nemű az illető.
Rázta a fejét, és kissé rájátszva megbökte az orromat: - Nem látsz át a sorok között hugi. Nem kéne egy szemüveg, olyan nagymami stílusú?
Elmosolyodtam, de feszült hanggal szóltam: - Ne szívass már! Fél óra múlva megyek a pokolba. Tudod, hogy van „Ne rúgj bele a szenvedő kiskutyába”. Áruld el aztán kész.
Össze-visszakapkodott, de most ebben a pillanatban megállt és a szemembe nézett. Őszinte szemekkel, kedvesen, és egy csöppet se túl melegen.
- Csak egy nő képes ilyen nyomot hagyni. „Végtelen” jel a torkon, vagy mellkason. És láttad az írását… - A cikkre mutatott, vagyis a mellette lévő képre, ami a cetlit ábrázolta. -… az írása abszolúte nőies… de mintha., ha ezt a „e”-t … Látod? Itt! Túl lehúzta… ez… ez félelemre hajaz. Mintha rettegne.
Sam beszámolójától a frász kaptam. Idegesen toltam el magam elől, majd barátom szemeibe mélyesztettem sajátjaimat.
- Ezt meg te, honnan tudod?
- Az általánosba senki se akart velem lógni, így könyvekkel vettem körül magam, az egyik kedvencem az íráselemzés volt. Sokáig ezen a pályán akartam elhelyezkedni, de mikor kiderült, hogy homi létemre, nem hányom el magam egy végbél láttán, változott a szitú, és doktor bácsinak álltam. Vagyis még csak tanuló bácsinak.
- Wow, te mindig meglepsz engem. Pedig már hány éve is,... mennyi ideje is ismerlek?
Töprengő arckifejezést öltött, majd elkezdett számolgatni az ujján: - Gimi négy év, egyetem szintén négy év, és most pulsz egy… Atyám kilenc éve. Öregszünk kislány!
Felnevettünk. Váó, kilenc év, nem semmi, huszonnégy évesen úgy érzem, mintha öreg lennék… Talán az is vagyok. Hisz már dolgozok! Újságíró vagyok a Times-nál és ismertem is Amandát, de vele ellentétben én nem halálozási rovatott, vagy megdöbbentő cikkeket írtam, csak az esküvői tudósításokat, az utolsó oldalon, de Amanda a példaképem, ő már akkor is írt mikor én még nem is léteztem. Talán egyszer majd a helyébe lépek, és talán öt év múlva Sam leteszi az utolsó vizsgákat, és nagymenő orvos lesz, egy elit korházban. Nah majd akkor mondhatom, hogy öregek vagyunk.
- Én nem vagyok öreg! Huszonnégy évesen életem teljében érzem magam.
- Jól van, jól van. Akkor menj és segíts meg találni anyádnak az oltárt.
Szomorúan átöleltem és megpusziltam frissen borotvált arcát. Kedveskedőn a fülét a szám élé húzta és bele súgtam, hogy Sajnálom. Futva elindultam a szobám felé, de mikor belerúgtam egy újabb dobozba, mérgelődve visszakiabáltam, hozzá.
- Ha visszajöttem végre valahára kidobozolunk. Elegem van már!
- Oké, oké… csak menj már!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése